Brittainy C. Cherry: Gravitáció (Az vagy nekem 4.)

„Nemcsak a pozitív dolgokat kell elfogadnunk, hanem mindent. Még akkor is, ha nem igazán tetszik, amit a sors kínál.”

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 378
Fülszöveg:
Engem ​az érzelmeim vezéreltek, ő fásult volt és közönyös. Én álmodoztam, ő rémálmokban élt. Én gyakran sírtam, neki nem voltak könnyei.Bár jégből volt a szíve, voltak röpke percek, amikor összekapcsolódott a pillantásunk és megláttuk egymás lelkében a titkokat, és amikor az ajka megízlelte a lelkemet mardosó félelmeket, én pedig magamba szívtam az ő fájdalmát. Néha még azt is elképzeltük, milyen lenne egymást szeretni, de a közénk furakodó, csúf valóság rendre a földre kényszerített minket. Nem tudta, hogyan kell szeretni, és ugyanezt rólam is el lehetett mondani. Mégis… ha esélyt kapnék arra, hogy újra szerethessek, ismét őt választanám. Még akkor is, ha tudnám, hogy fájni fog. Még akkor is, ha újra és újra földhöz vágna bennünket a gravitáció.Lucy és Graham szívbe markoló története megmutatja, milyen az, amikor a szavak már nem elegendők. Ami segíthet, az egy ölelés, amiben a lelkek érintkeznek, és egy tekintet, ami többet mond bármely szónál. Olyankor beszélnek igazán – azon a nyelven, amit a legjobban értenek.

Egyszerűen csak vannak olyan könyvek, amiket tűkön ülve vár az ember. Mint én ezt a kötetet. Szerintem az elsők között voltam, akik rányomtak az előrendelés gombra, és alig vártam, hogy február legyen.

Amikor végre átvehettem, szinte azonnal neki is kezdtem, és mit ne mondjak, beszippantott.

Új kötet, új történet, új szereplők.

Ezúttal Lucy, a csupa szív, csupa érzés nő kerül a középpontba, aki élete egy nehéz periódusa után úgy érzi, épp itt az ideje, hogy megvalósítson egy régi álmot: virágboltot nyit.

Ez, és egy különleges eseményre leadott koszorúrendelés kapcsán sodorja össze az élet Graham Russell-lel. 

Onnantól pedig kettőjük élete szépen lassan végérvényesen összekapcsolódik.

Na már most, az a helyzet, hogy nem túlzok, ha azt mondom, én két évvel ezelőtt, amikor először olvastam az írónőtől, én teljesen és végérvényesen beleszerettem a történeteibe. Olyan gyönyörűen és szívhez szólóan fogalmaz, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. (Itt azért zárójelben megjegyzem, hogy elismerésem H. Prikler Renátának is, amiért ennyire jól át tudta ültetni magyar nyelvbe.)
Nálam a Lebegés volt az etalon.
A Tűzeső szorosan követi.
A Csendfolyó esetében kicsi mélyrepülést éreztem.
Viszont a Gravitáció újra a mennyek közé emelt, miközben megmaradt a realitás talaján.

Francis Bacon mondta, hogy "Vannak történetek, amikbe bele kell kóstolni, némelyiket le kell nyelni és van néhány, amit meg kell rágni és meg kell emészteni."
Mindháromhoz tudnék mondani regényt, de abban is biztos vagyok, hogy nekem a Gravitáció (a Lebegéshez hasonlóan) az utolsó kategóriába tartozik.
Egy olyan időszakban került a kezembe a könyv amikor nagyon is úgy éreztem, szükségem van valami igazán jóra és romantikusra. Mintha csak az univerzum is meghallotta volna a problémámat, megérkezett hozzám ez a regény.

Ashley angolul olvasta már, Veronika szintén, és mindketten imádták, szóval tudtam, hogy én is el fogom olvasni, és egy csendes hang azt súgta, hogy nem fogok csalódni.
Valóban nem csalódtam. Igazából megszokhattam volna már azt, hogy Brittainy C. Cherry történeteit olvasva hol könnyeket ejtek, hol melegség járja át a szívem és mosolygok, hol mosolyogva könnyezek, de nem, ezt még négy kötet után se vagyok képes megszokni, valószínűleg soha nem is fogom.

Lucy végre egy olyan karakter, aki folyamatosan mosolyt csalt az arcomra azzal, hogy olyan volt, amilyen. Szabad szellemű, életvidám, bohó és kissé talán különc is, de pont emiatt különleges. Ráadásul ő a második női főszereplő, akinek virágboltja van, szóval ez a különlegesség megint csak plusz pont. A mantrája pedig pont úgy vált az én mantrámmá is, ahogy haladtam a könyvvel. Legközelebb, mielőtt szét akarnék esni, elkezdem motyogni, meglátom beválik-e.
Graham, te drága, összetört szívű, önmagát leláncoló Graham… Úgy látszik, én vonzódik a lelkileg sérült könyves férfiakhoz. Főleg, ha írnak. Főleg, ha úgy tudnak bánni a szavakkal, mint ő. Főleg, ha képesek rideg és távolságtartóak lenni, aztán szép lassan közeledni, felengedni, mosolyogni.
Nagyon tetszett, hogy szereplőink között lassan alakult a szerelem, hiszen a könyv nagy részében inkább a barátság érzései domináltak. Azonban az a finom érzék, amivel az írónő képes szépen lassan elmélyíteni kettőjük kapcsolatát, egyre gyengédebb érzéseket ültetni a karakterei szívébe, nos, azt hiszem arra születni kell.

A (z egyik) kedvenc karakterem lett a kicsi Talon. A kapocs a két főszereplő, és tulajdonképpen mindenki más között is. Úgy látszik, én mostanában vonzom az olyan könyveket, amelyben kisgyermek szerepel, de nem is bánom: jól esik olvasni.
Lyric/Jane illetve Mari miatt belevitt testvéri kapcsolat is egy fontos része a könyvnek, illetve Lucy életének is. Nekem nincs testvérem, így sokat töprengtem rajtuk: mi a család? Milyen szoros a testvéri kötelék? Meddig kell kiállni valaki mellett, ha összeköt a vér? Mikor kell megbocsájtani a saját és mások lelki békéjének érdekében?

Ollie tanár úr és a családja szintén közel került a szívemhez. Bárcsak sokkal több olyan ember létezne a világon, mint ők.

Mindig tudtuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást, itt pedig ez különösen igaz. A szereplők egymást, én pedig a regényt szerettem meg szép lassan.
Visszakaptam az érzést, amit már egy ideje nem váltott ki belőlem könyv: nem voltam képes letenni.
Ez egy csodálatos történet arról, hogy mindenki képes szeretni, és mindenki szerethető.
Arról, hogy az élet a legváratlanabb, legnehezebb pillanatokban adja nekünk a legszebb ajándékait.
Újraolvasós lesz.