Meseidő Bodor Attilával, Novák Vicával és Varga Beával

Sziasztok!
Azt mindenki tudja, hogy ma Bálint névnap és Valentin nap van. És arról már hallottatok, hogy ma van a Nemzetközi Könyvajándék Nap is?
Ez egy önkéntes kezdeményezés, amelynek célja, hogy növelje a gyermekek hozzáférési lehetőségét a könyvekhez, illetve, hogy még inkább megjöjjön a kedvük az olvasáshoz.
Úgyhogy igen, nem véletlen, hogy egy ilyen posztot hozok pont ma.

A lényeg, hogy február 14-én minél több gyermek kapjon könyvet (akár ismeretlenektől is), ezért lehet könyvet hagyni olyan nyilvános helyen, amit gyerekek látogatnak, vagy fel lehet ajánlani akár könyvtárnak, napköziotthonnak, kórháznak.
Mivel az én könyvtáram idén is gyűjt könyveket azért, hogy eljuttathassák rászoruló gyerekeknek, ezért úgy döntöttem, beszállok, Bodor Attila, Novák Vica és Varga Bea mesekönyvét ajánlom fel, hogy minél több gyerekhez eljusson.

Én már olvastam mindhármat, szóval a továbbiakban kaptok rövid véleményt a könyvekről, valamint, mindhárom szerzővel készítettem interjút, (a kérdések közti átfedés szándékos) azt is elolvashatjátok.

Bodor Attila: A tél menyasszonya 

Véleményem:

Néha nagyon is jól esik mesét olvasni. Üdítő és léleksimogató. 
Általánosságban is így gondolom, de Bodor Attila történetére ez különösen igaz. Az ablakon kinézve szakadó hóesésben gyönyörködhettem, így még inkább el tudtam merülni a Tél birodalmának titkaiban. 
Ennyire szépen, igényes nyelvezettel megírt történettel nagyon régen találkoztam, öröm volt olvasni. 
Megszerettem a szereplőket is, annak ellenére, hogy nem egy hosszú meséről van szó. Zelka történetét meg fogja később ismerni a gyermekem is, ebben biztos vagyok.

Interjú a szerzővel:

Hikari: Neked olvastak mesét gyerekként? Van/volt kedvenc történeted?

Bodor Attila: Igen, gyerekként sokat olvastak nekem és a húgomnak is. Ráadásul otthon rengeteg könyvünk volt, szóval, ahogy megtanultam olvasni, onnan már nem volt megállás, és faltam a lapokat egyedül is. (A mai napig mindig van nálam egy könyv, hiszen ki tudja, mikor lesz időm olvasni egy kicsit? *mosoly*). Emlékszem, gyerekként az egyik kedvenc mesekönyvem A dzsungel könyve Disney-féle feldolgozása volt. Fejből tudtam a szövegét. De nagyon szerettem még a Grimm meséket, a magyar népmeséket és a Micimackót is. A mai napig rengeteg mesét olvasok, de ha abszolút kedvencet kellene mondani, akkor az az Alice Csodaországban lenne. Imádom az elborultságát, de ezzel együtt azt is teljesen megértem, hogy mások miért idegenkednek tőle.

H.: Szerinted mitől lesz „jó” egy mese, mi kell ahhoz, hogy élvezzék a gyerekek?

B. A.: Hűha, ez fogós kérdés! Nem is szeretném ezzel kapcsolatban előadni a „mindentudót”, mert kezdő íróként én is csak most tanulom azt, hogy mi működik és mi nem. Meg persze ez meséről mesére is változhat, így tényleg csak személyes véleményem van. A jó mese szerintem értéket közvetít, szórakoztat, lehet róla beszélgetni és akár még tanít is. Ez utóbbit nem feltétlenül direkt módon értem. Az is lehet, hogy egy mese a gazdag szókincsével, szép fogalmazásával és sok kreativitásával fejleszti a gyerekek beszédkészségét és fantáziáját. Ez pedig legalább olyan fontos lehet, mint valamilyen konkrét ismeretanyag elsajátítása.

H.: Nagyon különleges helyszínt választottál a Tél Birodalmával, és tökéletesen le is tudtad írni azt, hogy néz ki. Volt előtted egy részletes kép, vagy inkább a fantáziádra támaszkodtál és írás közben alakult benned a kastély kinézete?

B. A.: Csak a fejemben létezett a kastély kinézete, és annak is inkább csak egy vázlata. Aztán ahogy haladt előre a történet, úgy töltődött fel a kastély is részletekkel attól függően, hogy egy-egy adott jelenethez mire volt szükség. Olyasmi ez, mint amikor rajzol az ember: először csak felskicceli néhány vonallal a formákat, aztán rajzol, radíroz, aztán megint rajzol és megint radíroz. De végül a sok rajzolgatás és radírozgatás után mégis csak kezd megtelni élettel, és valami olyasmire hasonlítani, mint aminek eredetileg szántuk.

H.: Az illusztrációk elképesztően szépek és részletesek. Hogyan zajlott a közös munka Szimonidesz Hajnalkával? Volt konkrét elképzelésed a rajzokat illetően, vagy csupán vázlatok voltak a fejedben, és főleg az illusztrátornak köszönhető a végeredmény?

B. A.: Azt hiszem, hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy már az elő könyvemet is Hajni illusztrálta. Már akkor annyira megtetszett a stílusa, hogy A tél menyasszonyának írása közben minden jelenetet az ő stílusában képzeltem el. Volt is nagy öröm, amikor megtudtam, hogy Zelka történetéhez is ő rajzolja a képeket! Abszolút szabad kezet kapott mindenben, egyáltalán nem szóltam bele az alkotói fázisba. Néha felmerültek kérdései a figurákkal kapcsolatban, hogy minél pontosabban tudja őket ábrázolni, de ezen kívül nem volt más dolgom, csak ámulni a végeredményen. Azt hiszem, a festményeivel tökéletesen sikerült elkapnia a mese hangulatát.
Nagyon örülök, hogy az olvasóknak ennyire tetszenek a képek, mert én is rögtön megszerettem őket! Olyannyira, hogy az egyik illusztráció azóta már bekeretezve csüng nálunk a nappali falán.

H.: Hogy zajlott nálad az írás folyamata? Tudtad az elejét, a közepét, a végét, vagy mondhatni „magát alakította” ki a történet?

B. A.: Azt hiszem, én amolyan mozaikos író vagyok. Addig neki sem fogok az írásnak, amíg nagy vonalakban nincs meg a történet. Egy darabig csak gyűjtöm az ötleteket, aztán fejezetekre lebontva kialakítom azokat a csomópontokat, amelyeket érintenem kell: hogy kivel, mikor és mi történik. Írás közben erre a vázra fésülöm rá a többi összetevőt úgy, mintha feltölteném a mozaikok közti réseket. Szépen felépülnek a jelenetek, a párbeszédek és a leírások. Ezeket viszont már nem tudom előre, írás közben alakulnak. Ilyenkor előfordul, hogy eszembe jut valami jobb megoldás, vagy a szereplők beszélgetése kicsit más irányba viszi azt, amit korábban már elterveztem. Néha még egészen új karakterek is felbukkanhatnak!

H.: A könyv hátulján azt olvashatjuk, hogy aki szerette a Jégvarázs című mesét, a te könyvedben sem fog csalódni. Láttad ezt az animációs filmet? Esetleg ez inspirált A tél menyasszonya megírására is?

B. A.: Az én olvasatomban A tél menyasszonya talán kicsit jobban hasonlít A szépség és a szörnyetegre vagy a Kékszakállú herceg várára, de valóban, a jeges kastély és a lány testvérpár miatt emlékeztethet a Jégvarázsra is – amit amúgy nagyon szeretek (ugyanis gyógyíthatatlan Disney-rajongó vagyok), és kifejezetten tetszett benne a két talpraesett lány, Elza és Anna figurája. Szerencsére manapság már egyre több az olyan történet (legyen az mese vagy regény), ahol a nőknek nem kell ölbe tett kézzel várniuk arra, hogy megmentsék őket, hanem végre a saját kezükbe vehetik a sorsuk irányítását. Zelka személyében igyekeztem én is egy erős mesehősnőt alkotni, akinek a motivációival és a cselekedeteivel könnyű szimpatizálni. Valójában az inspirált, hogy hogyan lehetne egy régi sablont kifordítva erős, női karaktert főhőssé tenni egy klasszikus, népmesei hangulatú mesében.

H.: Ha egy rövid időre évszak lehetnél, melyik lennél és miért?

B. A.: Minden évben a szeptembertől december végéig tartó időszak a kedvencem, ennek pedig a legjava az ősz. Hihetetlen hangulata van ennek az időszaknak. Eleinte minden csupa szín, szag és íz. Aztán mikor kint minden kicsit lecsillapodik, bent mégis mindenki izgága marad az ünnepek miatt. Így hát, bár imádom a telet, de ha választhatnék, akkor mégis inkább ősz lennék. Talán egyszer ő is felbukkan majd egy mesében!

Novák Vica: Minka és a betűvetők

Véleményem:

Kicsit féltem nekikezdeni, hiszen folytatás, és nem olvastam az előző kötetet. De alaptalan volt a félelmem, ugyanis teljesen érthető, kerek történetet kaptam. 
Nagyon köszönöm  ezt a fergeteges kalandot, rettentő jól szórakoztam olvasás közben, igazi kikapcsolódás ez a mese. 
Simán a kezébe nyomnám olyan gyerekeknek, akik nemrég mentek elsőbe, hogy ne érezzék rosszul magukat, ha nehezebben olvasnak. Elvégre, még egy mese hősnőjének se megy rögtön.
Nem tudom abbahagyni a mosolygást.

Interjú a szerzővel:

Hikari: Neked olvastak mesét gyerekként? Van/volt kedvenc történeted?

Novák Vica: Szerencsére igen, és rengeteg kedvencem volt! Sokfélére emlékszem, például lapult a polcomon egy példány az Égből pottyant mesékből, de őriztem egy nagyon régi mesés könyvet is, ami az Árgyilus királyfi címet viselte, és a legkülönfélébb meséket gyűjtötték össze benne. A klasszikus Hamupipőkét, orosz népmeséket, Shakespeare A vihar című drámájának átiratát… Azt nagyon szerettem. Meg persze a Szépség és Szörnyeteget. (Utóbbit jobban kedveltem szörnyként mint hercegként.) Eléggé vegyes volt az ízlésem – és még most is az.

H.: Szerinted mitől lesz „jó” egy mese, mi kell ahhoz, hogy élvezzék a gyerekek?

N. V.: Épp most olvasom Neil Gaiman Kilátás az erkélyről című könyvét, és ebben leírt egy gondolatot, amivel jelentős részben egyetértek. A lényege az volt, hogy gyerekkorban nincsenek jó és rossz könyvek. Csak olyan könyvek vannak, amiknek érdekel a befejezése, és olyanok, amik untatnak. Ebben nagyon sok igazság van. Persze, íróként tudnunk kell, mitől működhet, és mi az, amit el kell kerülni. Én a varázslatra esküszöm, no meg az őszinteségre.

H.: Igazán új és egyedi ötlettel dolgoztál. Hogy látod, a mai gyerekeknek valóban nehezebben megy az írás-olvasás megtanulása? Ha igen, mit gondolsz, miért van ez?

N. V.: Személyes tapasztalatom nincs a témában, de van pedagógus a családban, és amiket mesélni szokott, azok elég elkeserítőek. A miértre sajnos nincs válaszom. Valószínűleg a legtöbben a telefonokat, tableteket, és a tv műsorokat okolnák. Csakhogy azt hiszem, ez mind az időhiányban gyökeredzik, és abban, sok szülőnek sajnos nincs ideje eleget foglalkozni a gyerekekkel. Nyilván, a mindennapok nyűgjei közepette, ha időt kell nyerni, mindenki az energiatakarékosabb megoldást választja, és elindítanak egy videót meseolvasás, közös mesélés helyett. És nem feltétlenül azért, mert így szeretnék, hanem azért, mert erre van lehetőségük.

H.: Hogy zajlott nálad az írás folyamata? Tudtad az elejét, a közepét, a végét, vagy mondhatni „magát alakította” ki a történet?

N. V.: Nagyon tudatos voltam ennél a történetnél, úgyhogy megvolt a teljes sztori, mire nekiláttam leírni. Így sokkal egyszerűbben ment és sokkal hamarabb végeztem vele, mint az első résszel, ahol még nem rendelkeztem a kellő technikai tudással, és nem gondoltam át előre, hogy hová is tartok.

H.: A történet úgy is tökéletesen érthető és élvezhető volt, hogy az első kötetet nem olvastam. Tudatosan tervezted így, hogy önálló kötet legyen, mégis egy sorozat része?

N. V.: Igen, ez volt a célunk, hogy azért legyen összekötő kapocs, egy-két kisebb utalás szerepel is az előző részre, de szerettük volna, ha önállóan is érthető, azoknak a kedvéért, akik nem találkoztak az első történettel, vagy épp, ez az élethelyzet közelebb áll hozzájuk, és szívesebben olvasnak kisiskolásokról.

H.: Olvasás után az jutott eszembe, hogy a tanár nénik, akik az elsős gyerekeknek tanítják a betűket, valójában álruhás betűvetők. Te hogy gondolod?

N. V.: Kedves gondolat, és bár én nem tudok róla, hogy a betűvetők ilyesmivel is foglalkoznának, lehetséges, hogy csak titokban tartják mindannyiunk előtt. Ha így van, remélem, ezzel a könyvvel nem lepleztem le őket, és továbbra is itt maradnak közöttünk.

H.: Mit tervezel a jövőre nézve? Folytatódnak Minka kalandjai?

N. V.: Egyelőre egy young adult regényen dolgozom, mindenekelőtt azt szeretném befejezni. De persze bőven vannak még feltérképezetlen területei Szeles-zugnak, illetve szeretném megírni Szélvész történetét is, szóval, ha rajtam múlik, fogunk még Minkáékkal kalandozni.

Varga Bea: Segítség, támadnak a betűk!

Véleményem:

Amikor megláttam, hogy meseírásra fogja a tollát, nagyon megörültem. És nagyon kíváncsi voltam, hogy az-az írónő, akinek sci-fi és ifjúsági műfajban is kedvenceket köszönhetek, milyen mesét írt. 
Nos…. 
Aranyos volt, jókat mosolyogtam a kalandokon (a papagáj szövegei mindent visznek :)), és igazi kikapcsolódást nyújtott, de kedvenc nem lett.

Interjú a szerzővel:

Hikari: Neked olvastak mesét gyerekként? Van/volt kedvenc történeted?

Varga Bea: Ovis koromban rengeteg mesét olvasta, majd mikor megtanultam olvasni, ez abbamaradt. Az öcsém minden este nyúzott a sötétben, hogy meséljek, de én főleg csajos meséket tudtam. Így aztán megszületett a Csipkerózsika humoros változata, a Hófehérke ijesztő verziója, vagy kinyomoztuk a rejtélyt, hova tűnt a nyolcadik törpe. Örök kedvenc a Hamupipőke, azt több módon meséltem. Tavaly is írtam egy változatot: https://moly.hu/karcok/1070969

H.: Szerinted mitől lesz „jó” egy mese, mi kell ahhoz, hogy élvezzék a gyerekek?

V. B.: A szülővel minden mese varázslat, de ha nincs szülő, akkor egy lökött nővér is megteszi. A szóbeli mesélés nagyon más, mint az írásbeli. Írásban jobban kell figyelni a dramaturgiára, és a korcsoportra.

H.: Mondjuk ki: nagyon más műfajjal dolgoztál, mint amit eddig megszokhattunk tőled. Miért illetve mikor döntötted el, hogy mesét fogsz írni?

V. B.: Az első írói sikerem is mese volt, az első helyezéssel százezer forintot vittem haza. Történetmesélő vagyok, és az, hogy mi jön ki a kezem alól, attól függ, épp kinek mesélek. Két dolog kellett, hogy ez a könyv megszülessen. A legkisebb gyerekem nehezen olvasott, mert enyhén diszlexiás volt, és Katona Ildi, a kiadóvezető pont akkor kérdezte meg a meseírókat, nem akarnak-e első olvasókönyvet írni. Így jött a gondolat, hogy akár írhatnék is egyet.

H.: Igazán megmosolyogtató helyzetbe kerültek karaktereink csupán egy-egy betű elrontásával. Hogyan jött ez az ötlet, hogy erre építsd a mesét?

V. B.: A téma a nappaliban hevert, csak elkértem a gyerek nyelvtan füzetét, és megnéztem, mit téveszt el.  Úgy gondoltam, a nyelvtant megszerettetni nem nyelvtani gyakorlatokkal lehet, hanem indirekt módon, játékkal érdemes. Aki beleéli magát Kófic kalandjaiba, az tanulás közben maga is eljátszik azzal, milyen szavak jöhetnek szóba. Így jobban belemélyed a témába, és a helyesírás is jobban rögzül, hiszen önálló keresésen alapul.

H.: Hogy zajlott nálad az írás folyamata? Tudtad az elejét, a közepét, a végét, vagy mondhatni „magát alakította” ki a történet?

V. B.: Nem igazán emlékszem rá, mert négy éve írtam. Valószínűleg némi tejeskávé kellett hozzá.

H.: A köteted illusztrátora ezúttal is László Maya volt, aki már korábban készített illusztrációkat az Esővágy című novelláskötetedhez is. Tudatos döntés volt, hogy ezúttal is vele szeretnél dolgozni?

O. S.: Igazából nem „vele dolgoztam”, hanem ő alkotta a saját képzelete alapján. Elvből nem zavarom, Maya rendkívül tehetséges rajzoló és tetoválóművész, aki nagyszerűen ráhangolódik a történeteimre. Ez egy önálló művészeti ág. Az Esővágynál és az Alfabéta Mágusiskolánál is a szöveg alapján dolgozott, és nagyszerű dolgok születtek a keze alatt. Az érints meg! antológiában a nefilimes novellámhoz rajzolt srác meg olyan, hogy regényért kiállt.

H.: Attila és Vica kötetében is színes illusztrációk vannak, a te kötetedben viszont minden rajz fekete-fehér. Nem gondolkodtál azon, hogy esetleg a te könyvedbe is színes rajzok kerüljenek?

V. B.: Nem, első perctől kezdve kifejezetten ceruzarajzokban gondolkoztam.  Csak ennyi kérésem volt a Katona Ildikó kiadóvezető felé.

H.:  „Tesztelted” a saját gyerekeiden a mesét, mielőtt kiadásra került? Ők mit szóltak hozzá?

V. B.: Botond másodikos volt, amikor írtam, és látta. Most hatodikos, így már nem célcsoport, de viccesnek találja, és az ő ajánlója van a hátlapon. A másik kettő már nagykorú. A lányom épp a készülő Vágymágusokat követi, a véleménye alapján finomítom a történetet.

H.:  Mit tervezel a jövőre nézve? Írsz még mesét?

V. B.: Most a regényekre koncentrálok, de pihenésképp egy kis mese is becsorog majd a gépemre. Már tudom, Kófic milyen új kalamajkába keveredik, izgalmas lesz ez.

Ne feledjétek: a meseolvasás nincs korhoz kötve, szóval bátran álljatok neki Ti is, kedves Olvasóim. Vagy, ha most nem szeretnétek mesét olvasni, ajándékozzatok meg vele egy gyereket; biztosan örülni fog neki.

Nagyon szépen köszönöm a szerzőknek, hogy időt szántak a kérdéseimre.

*Hikari