Szilágyi Zsófia Emma: Szonja

Te ilyen trehány ember lehetsz, apa. Elhagytál ezt-azt. Egyik nap egy rakat lemezt, másik nap a saját gyerekedet.

 

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2022

Oldalszám: 328

Fülszöveg:

Szonja, a fővárosba költözött alföldi lány az apjának mesél az életéről. Ami nem olyan egyszerű, ugyanis egyéves volt, amikor a férfi elhagyta a családját, és csak annyit tud róla, hogy szerette a Rolling Stonest. Hogyan lehet a legintimebb titkainkat is megosztani egy olyan szülővel, akit hiába szeretnénk közel tudni magunkhoz, teljesen idegen nekünk? Hogyan próbálhatjuk megismerni önmagunkat egy ismeretlen emberen keresztül, ha az ráadásul úgysem válaszol semmire, akár kérleljük, akár szidjuk?

Miközben a Stones zenéjétől kísérve Szonja rajongva habzsolja a szépséges Budapestet, és egyik balszerencsés szerelmi kalandból a másikba evickél, mégis mesél, őszintén és szókimondóan: csalódásokról és örömökről, bizarr élményekről és sorsfordító találkozásokról, de még arról is, hogy a szexuális élete finoman szólva sem problémamentes. „I can’t get no satisfaction…” Ám egy talpraesett fiatal nőnek semmi sem lehetetlen, főleg ha van egy őrangyala, aki időnként átsegíti az effajta gondokon…

Szilágyi Zsófia Emma regénye kínzó hiányokkal – elsősorban az apa és a szerelem hiányával – vet számot, és teszi mindezt játékosan és szórakoztatóan. A Szonja izgalmas ötletek magával ragadó áradata, ahol a privát szorongások a mindennapok kollektív abszurdjával keverednek, és a legválságosabb pillanatokat is áthatja a boldogság akarása és az (ön)ironikus humor.

Jó érzés, amikor az embernek olyan könyvszerető barátai vannak, mint nekem. Államvizsga után beszélgettünk Orsival, aki több könyvajánlót is küldött nekem azzal az egyszerű kérdéssel: melyik tetszik? Miután pedig ráböktem a Szonjára, szerzett nekem egy dedikált példányt. Úgyhogy számomra ez a könyv már azelőtt különleges volt, hogy egyáltalán elkezdtem volna olvasni.

Hősnőnk a címbeli Szonja, aki Szegedről költözik barátnőivel Budapestre, amikor elkezdődik az egyetemen. Azonban a fiatal lány nem csupán a főváros pezsgését, hanem önmagát, a saját hangját, a saját életcéljait is örömmel fedezi fel. 

Végig egy olyan embernek mesélve, akit soha nem ismert.

Szeretek hallgatni a megérzéseimre, és itt bizony azt éreztem, hogy nekem ezt a könyvet olvasnom kell. Nincs mese, meg akarom ismerni ezt a bevállalós, tökös szegedi lányt, ahogy nyakába kapja a fővárost, és lejárja a lábát a macskaköves utcákon. 

Viszont tartozom egy vallomással: olyan szuper, olvasmányos stílusban íródott, hogy rekord idő alatt elolvastam, mégis... napok óta ülök a bejegyzés fölött és próbálom megfogalmazni a gondolataimat azon kívül a sablonon kívül, hogy tetszett, olvassátok. De nem könnyű, mert túl sok minden van a fejemben. Túl sok gondolkodnivalót adott számomra ez a történet.

Talán azért, mert egyetemen sokat beszéltünk a családról, a gyermek-szülő kapcsolatról. Arról, hogy a gyermek számára a család az elsődleges szocializációs tér, és az apa a második legfontosabb személy a kapcsolatvilágában. 

Le a kalappal az írónő előtt, ugyanis elképesztően jó hozta a diszfunkcionális családban felnövő, kötődési zavaros fiatalt. Van egy Zafón idézet, aminél azt érzem, hogy akár lehetne ennek a történetnek is az ajánló mondata:  "A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz." Talán nem túlzás azt írnom, hogy kicsit mindenki magát látja Szonjában olvasás során: vagy a benne pangó hiány ismerős, vagy a pezsgő kalandvágy,  vagy egyszerűen csak az érzés, hogy huszonévesen enyém a világ és még előttem az élet. Kinek-kinek tapasztalata, élete, és emlékei szerint.

Szonja egyébként kicsit olyan volt számomra, mint egy barátnő, akivel nagyon régen találkoztam utoljára, de ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést, mint régen. Szerettem a karakterét. Élvezi az életet, miközben felfedezi a várost, és igyekszik jó kérdéseket feltenni, hogy aztán megtalálja rá a válaszokat. Élményeket és tapasztalatokat gyűjt, sokszor hihetetlen kalandokba keveredik, és mindezt olyan közvetlenül, és jó humorral adja át, hogy az olvasó, csak mosolyogva csóválja a fejét, amolyan Szonja, Szonja, te egy egyéniség vagy. Kérdez, számon kér, választ vár. Szerettem végigkövetni a jellemfejlődését, ahogy a (szerintem teljesen jogos) dühöt és haragot felváltja nála az elfogadás, és (talán) a megbocsájtás is.

Szívesebben megismertem volna a barátnőit kicsit jobban, igazán érdekes, és szórakoztató karakter mind a két lány. 

Szonja partnerei is érdekes voltak, főleg abból a szempontból, hogy nem lehetett őket egyetlen sémára felhúzni. Kísérletezgetett a lány a partnereivel is, talán egy kicsit mindegyikükben keresett valamit abból a férfiból, aki sosem volt az élete része. Ösztönösen, tudat alatt is.

Köszönöm Szonja, hogy megismerhettelek. Ha léteznél a valóságban, tuti bejárnám veled a várost, aztán meghívnálak egy sütire a Szamosba. Elmehetnénk nyáron levendulát is szedni. Vagy mit szólnál hozzá, ha felülnénk a vonatra, és csak úgy elindulnánk valamerre? Például Győr, Szolnok, vagy Debrecen... talán megtalálnánk valahol azt, akit mindketten ugyanúgy keresünk.

Szeretettel ajánlom ezt a történetet bárkinek, aki éppen keresi a helyét a világban, vagy szüksége van egy kis szenvedélyre, ami emlékezteti, hogy az élet a nehézségei ellenére is tud szuper lenni, ha megtanuljuk kihozni belőle a legjobbat.

*Hikari