Rainbow Rowell: Eleanor és Park

"Megpróbált visszaemlékezni, hogyan is történt meg ez – hogyan lett egy ismeretlenből az egyetlen személy, aki számít."

Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 214
Oldalszám: 334
Fülszöveg:
Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd.
Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta – őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját.
Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus. De nem tudja kiverni a fejéből.
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.



                            
2015-ben olvastam először, igazából mondhatni, hogy ezzel a könyvvel indult el a blogger karrierem. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ahhoz képest változtam.  Szóval újra elővettem a könyvet, újra elolvastam, és most újraírom belőle az értékelést is.  

Egy valami viszont nem változott: ugyanúgy imádtam olvasni.

Hősnőnk Eleanor, aki egy év után látja viszont a családját, és folytatja/megpróbálja folytatni az életét ott, ahol abbahagyta. Mintha ez olyan könnyű lenne.
Ám amikor az iskolabuszon Park rászól, hogy bambán álldogálás helyett inkább üljön le mellé, valahogy minden megváltozik, új irányt vesz.
A reggeli buszozások kezdenek többé válni: közös képregény olvasássá, kósza pillantásokká, titkos kézfogásokká.
Ám lehet-e boldog két, ennyire más családból származó fiatal? Vagy a titkok mindig kiderülnek, és mindig mindent tönkretesznek?

Egy elég bosszantó „olvasási válság”ba kerültem azután, hogy elolvastam az Egy kegyetlen dal című könyvet, így az egyetlen dolgot tettem, ami ebben a helyzetben megoldásnak tűnt.
Újraolvastam.
Na de, ott volt az a sunyi „mit olvassak?” kérdés, úgyhogy jó sokat álltam a könyvespolcom előtt töprengve, ugyanis a legtöbb általam olvasott könyv cselekményére emlékszem minimum nagy vonalakban, szóval nem volt könnyű döntés. Aztán szemet szúrt ez a regény, és rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok felidézni a cselekményéből.
Ezzel ez el is döntetett.

Örömmel merültem el újra a ’80-as évek teljesen más világában. Felüdülés volt azután, hogy az utolsó olvasmányom dísztópia volt, Pandi történelmi regénye pedig ezúttal kifogott rajtam. Ez a korszak pont annyira áll távol tőlem, amennyire képes vagyok közel engedni magamhoz, szóval épp eléggé.
Ami első olvasásra furcsa volt, és szokni kellett, az mostanra melegen ismerős lett: újra úgy éreztem, hogy nekem kell egy walkman, újra megjött a kedvem ahhoz, hogy képregényeket olvassak, és újra halvány mosollyal, és megkönnyebbült sóhajjal fogadtam, hogy itt főhőseink képesek voltak lassan szeretni.
Sőt, mondhatni az egész könyvnek volt egy ilyen „lassú víz, partot mos” elve. Nem olyan volt, mint ma, hogy Internet, Facebook, két nap után járunk...Ugyan. Ha látni akarták egymást, találkoztak, ha beszélni akartak, kölcsön kellett kérni a vonalas (bizony a tárcsájával együtt) telefont, és tapizás és nyali-fali helyett, képregények kölcsönadásával, zenék megmutatásával és az első óvatos kézfogással kezdődött egy párkapcsolat. Nem megszokott a mai sémát nézve, és mégis elgondolkodtam...lehet, hogy akkor, ők csinálták jól.

Nem csak azt szerettem, ami kialakult, hanem azt is, akik között.
Ott van Eleanor, aki annyira barbie-baba stílus, mint amennyi lehetősége van annak, hogy egy elefánt biciklizik.

Mondhatni, kissé duci, göndör, vörös hajkoronája miatt is kitűnik a tömegből, a különc - sokszor férfi - ruhái pedig csak hab a tortán. Olyan kinézete van, aki után nagy valószínűséggel megfordulunk az utcán, vagy meglepettségünkben, vagy megdöbbenésünkben, ezt már embere válogatja. Én biztos, hogy elfogadnék magamnak egy olyan barátot, mint ő, mert a kinézete és a nehéz családi háttere ellenére rettentő jó társaság lehet, már csak azért is, mert még a nehéz helyzetben is inkább összeszorítja a fogát a hiszti helyett.

Park olyan, akit csak azok a lányok  látnak helyesnek, akiknek a fiú a zsánere.

Az anyukája révén félig koreai és a vonásai is az ázsiai vonalat követik: törékeny, kissé lányos. Úgy hogy hiába élnek Amerikában, a fiú nem érezheti magát teljesen se koreainak, se amerikainak, és emiatt saját magát is nehezen fogadja el, eléggé visszahúzódó. Egészen addig, amíg egy vörös hajú lány ki nem billenti a komfortzónájából, egyszer és mindenkorra.
Plusz pont, hogy váltott szemszögből íródott, imádtam, hogy mindkét karakter gondolataiba beleláthattunk hol hosszabb, hol rövidebb ideig. Adott az egész könyvnek egy különleges hangulatot.

A mellékszereplőkkel se volt különösebb problémám, egyetlen embert kivéve, de kezdem a pozitívabbak: először is Park szülei. Mind az anyukáját, mind az apukáját hamar a szívembe zártam (utóbbit úgy is, hogy nem volt túl sok szerepe). Kedvesek, törődőek, és még ha néha máshogyan is mutatják ki, nagyon szeretik a fiúkat.
Eleanor testvérei nagyon aranyosak, bár eléggé sajnáltam őket, amiért olyan légkörben kellett élniük amilyenben. Egy gyerek sem ezt érdemli.
Tina nagyon unszimpatikus volt az elején, de aztán végül csak bebizonyította, hogy nem csak tapló tud lenni, és van azért szíve neki is.
Akiket nem tudtam megkedvelni, az Eleanor anyukája és Richie. Utóbbit kifejezetten utáltam, és legszívesebben egyenként törtem volna el az ujjait, majd dugtam volna neki fel. Vagy egyszerűen csak kivertem volna az összes fogát, nem tudtam eldönteni. Eleanor anyukáját pedig csak gyávának tartottam. Még most, újraolvasva is azon gondolkodtam, nem mert vagy inkább nem akart lépni…

Kevés olyan könyv van, ami ugyanolyan hatást vált ki belőlem másodszor, mint először, mint ez. Komolyabb ugyan, mint elsőre gondolná az ember, de egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Talán azért kedvencem mind a mai napig, mert hiába fikció, mégis életszagú. Elhiszed, hogy a szereplők akár létezhetnek is, hogy a történet is válhat(na) valósággá.
A romantikus énem szíve minden egyes alkalommal megdobban, mikor fellapozom.

Olyan ez a könyv, mint maga az élet is: egyszer szomorúvá tesz, aztán boldoggá, megint máskor bolondossá, az is lehet, hogy dühössé, de minden pillanata megéri.