Eowyn Ivey: A hóleány

Kiadó: Gabó
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 340
Fülszöveg:
A telepes Jack és Mabel kemény munkával és szigorú beosztással nyugalmas életet teremtett magának az 1920-as évek Alaszkájának vad vidékén. És még mindig nagyon vágynak egy gyermekre, pedig erre már semmi esélyük. Ez sem csökkentheti azonban az egymás iránt érzett erős szeretetüket, és amikor leesik az első hó abban az évben, pillanatnyi ötlettől vezérelve, játékból építenek egy hógyermeket. A hókislány másnap reggelre eltűnik – de apró lábnyomok maradnak utána a hóban. A rá következő hetekben mindketten látni vélnek egy szőke kislányt az erdőben, de még egymásnak sem merik elmondani, attól félve, hogy csak rég eltemetett reményeik csalják meg őket. Aztán a kislány, aki Fainának nevezi magát, megjelenik a küszöbükön. Kicsi és törékeny, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő: egy vörösróka társaságában vadászik, hóvihar támad a nyomában, és titokzatos módon sikerül életben maradnia a kegyetlen alaszkai vidéken. Miközben Jack és Mabel próbálja megérteni Fainát, úgy megszeretik, mintha a saját gyermekük lenne. De ezen a gyönyörű, vad helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak Faináról, az valamennyiüket megváltoztatja. Eowyn Ivey elbűvölő, hipnotikus hatású első regényének hőse egy házaspár, mely annyira vágyik gyermekre, hogy a képzeletük erejével világra hozzák. E könyv oly káprázatos, akár a behavazott alaszkai táj, ahol játszódik, s imaginárius hatalmával elragadja az olvasót egy távoli, mégis ismerősnek tűnő helyre, egy mesevilágba, amely egyszerre kivételesen egyedi és egyetemes.

                                                                       ***

Az egyik ismerősöm elég jó véleményt mondott a könyvről, ennek ellenére valahogy nem éreztem azt, hogy nekem ezt már azonnal olvasnom kell, különben ajjajajaj.
Különösebben a tartalom se fogott meg, aztán mikor láttam, hogy 2011-ben Pulitzer-díjjal jutalmazták, úgy döntöttem mégis adok egy esélyt a történetnek.
Nagyon-nagyon jól tettem.
A történet 1920-ban játszódik, egy igazán különleges helyszínen, Alaszkában, Jack és Mabel idős korukra úgy döntenek, új életet kezdenek ezen a gyönyörű, ám vad tájon. Reménykednek, hogy itt nem csak a béke, de az annyira vágyott gyermekáldás is rájuk talál.
Ez a vágy és kívánság hajtja őket akkor is, amikor az év első havas estéjén úgy döntenek, hogy építenek egy hóembert, pontosabban hókislányt.
Másnapra az építmény eltűnik, viszont a házaspár látni vél egy szőke hajú kislányt az erdő szélén, akin ugyanolyan sál és kesztyű van, mint a korábban épített hóemberen.
Káprázat? Illúzió? Álom? Vagy egyszerűen kitört a házaspáron a faházfrász és olyanokat is látnak, ami nincs is ott?

Nagyon érdekes volt innentől a történet, hiszen megjelent Mabel orosz meséje is amit még gyermekkorában ismert meg, és amiben - micsoda véletlen - életre kel a házaspár által épített hógyermek. Ez a vékony szál a realizmus és a fantasztikum között adja meg a regény varázslatos hangulatát, ami olyan módon magába szippantja az olvasót, hogy onnantól már képtelen letenni.
És ha a hangulat nem lett volna elég, a szereplők is csodálatosak. Egyikőjük se sablonos, mindannyiukban van valami ami miatt megjegyezhető, és megkedvelhető.
A történet elején kicsit beleláthatunk Mabel gondolataiba, ízelítőt kapunk abból a bánatból és elkeseredettségből ami az asszonyban mozog, gyermeke elvesztése után.
Talán épp ezek az érzések viszik a befagyott tóhoz, épp ezek miatt gondolkodik el azon is, hogy milyen könnyű lenne hagyni, hogy beszakadjon alatta a jég, ő pedig elússzon mint egy sárga falevél.
Végül mégse dönt így, és hazatér.
Jack, viszont semmit nem vesz észre abból az érzelmi harcból, ami a feleségében játszódik le. Lehetne kifogásokat keresni, hogy miért nem, - kint dolgozik egész nap a földeken, mire hazaér, már csak aludni akar - de felesleges.
Úgy éreztem, hogy az életükben bekövetkezett tragédia miatt eltávolodtak egymástól, viszont a 20. században még inkább megjavítani próbálták, ha valamibe hiba csúszott és ez az ő kapcsolatukban is érezhető volt.
Aztán az egyik este bekopog az ajtójukon egy szőke hajú, kék szemű gyermek.
Piros kesztyűben és sálban.

Faina olyan volt Jack és Mabel kapcsolatában, mint egy csodálatos aranyfonal. Szépen, lassan nem csak a sebeket gyógyította be, hanem a két felnőttet is közelebb hozta egymáshoz, újból megmutatta nekik, hogy soha nem szabad feladni a reményt, a hitet és a szeretetnél nincs erősebb kötelék.
Ám a kislányt Mabel-éken kivül nem látja más, ezért én is gondolkodtam egy ideig, hogy vajon tényleg létezik? Nem lehet, hogy Faina valóban nem több mint a remény aki formát kapott?
Ráadásul mindig csak télen tűnik fel. A hóval együtt távozik ő maga is.
De a remény lángját, ha egyszer felkeltették, nehezen lehet eloltani. Így volt ez a házaspárral is. Mindig várták a kislány megérkezését, még annak ellenére is, hogy a szomszédaik kételkedtek a gyermek létezésben, sőt Jack és Mabel ép elméjében egyaránt.
Faina viszont visszatér, egyre szebb, egyre bölcsebb, és a tekintetében továbbra is ott az erdő vadsága. Amikor egyik alkalommal George és Ethel is találkozik vele, a misztikum végül valósággá válik, a fantáziát realizmus váltja fel.
Annyira összetett, annyira szép, és annyira csodálatos regény, hogy legszívesebben még oldalakon keresztül dicsérném. Viszont tudom azt is, hogy ez bizony az a fajta történet, aminek éppen csak szüksége van egy kis háttér-dicséretre, mert elmeséli magától.
Olyan ez a könyv, mint egy hópehely: egyszerűnek és hétköznapinak tűnik, ám ha közelebbről megnézed meglátod milyen egyedi és különleges valójában.