Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 260
Fülszöveg:
Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat… …és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

                                     ***

Sok jó és sok kevésbé jó véleményt hallottam, illetve olvastam már a regényről, úgyhogy tudtam, hogy előbb-utóbb elolvasom én is, hogy a saját véleményem is meglegyen róla.

Jelentem, az olvasás megtörtént.
A véleményem pedig elég vegyes, bár sajnos inkább a kevésbé jó felé hajlik.
Valamennyivel tudat alatt többet vártam.
De nem szaladjunk ennyire előre, mindent szép sorban.
A regény nem valami hosszú, a terjedelme nem éri el a háromszáz oldalt se, talán épp emiatt érzi úgy az ember, hogy pörögnek az események, a pörgő események pedig tökéletesen magával tudják ragadni.
Hogy mik is ezek a pörgő események?
Nos az egész történet nem kezdődik mással, minthogy Hanna Baker öngyilkos lesz. Ám búcsúlevelek helyett ő búcsúkazettákat hagy.
Méghozzá azok számára, akik felelősséggel tartoznak a haláláért.
Az író igen kemény témát kezdett el bontogatni, engem annyira mégse rendített meg. Talán azért, mert már nem egy ilyen témájú könyv került a kezembe...vagy talán azért, mert Hannah okait egyszerűen gyengének éreztem ahhoz, hogy csak így eldobja az életét.
Szerintem nincs olyan olvasóm, akinek nem voltak/vannak nehézségei az életében. Mert mindenkinek vannak. A különbség csupán annyi ember és ember között, hogy ki hogyan kezeli. Van, aki belerokkan annyiba, amit Hannah kapott, van, aki ennek a többszörösét és kibírja, és még ha csak fogcsikorgatva is, de folytatja.
Úgyhogy Hannah tényleg csak gratulálni tudok. Gratulálok. Gyáva voltál, gyenge, aztán még magadat állítottad be áldozatként. Kislány, ki kellett volna nyitni a szádat, időben és búcsúbeszéd helyett segítséget kérni. Akkor talán nem jutsz el idáig.

Komolyan, olyan hétköznapi dolgokon bukott ki, amit ha megbeszél, akkor kezelni is tudja. De neem, ő nem ezt tette. Viszont helyette felsorolt tizenhárom indokot – keresett tizenhárom bűnbakot – akik számolhatnak a lelkiismeretükkel, mert tönkretettek egy embert.

Ilyen ember is, Clay Jensen is, Hannah osztálytársa. Bevallom, őt se kedveltem túlzottan. Fiú létére rengeteget sírt..de nem is ez idegesített annyira. Hanem a folyamatos „nekem elmondhattad volna”, „velem megbeszélhetted volna”. Kicsit késeinek éreztem már a ’volnékkkal’ való dobálózást. Már megtörtént a tragédia, ez pedig nem hozza vissza a lányt.
Érezhető, hogy nem teljesen pozitív róla a véleményem, ugye?  Ennek ellenére van valami a történetben, ami mégis letehetetlenné teszi. Maga a történet. Ahogy fény derül mindenki titkára, ahogy a selyemfonalak minden egyes kazettával, minden egyes szóval jobban összekapcsolódnak...ez az, ami mégis megmentette a könyvet attól, hogy félretegyem.
Mert a cselekményt olyan jól és ügyesen adagolta és építette fel az író, hogy hiába nem értettem egyet az indokokkal, valamennyire mégis elszorult a torkom, hogy igen, a sok kicsi, viccnek szánt dolog ide képes juttatni egy embert.

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP. 
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat. 
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az állításom, miszerint használhatott volna nyomósabb, keményebb indokokat is egy ilyen lépes megtételének előhírnökeként, továbbra is fent tartom, de: még így, ennek ellenére is hordoz a könyv egy fontos üzenetet. Figyeljünk a másikra, ne féljünk kapcsolatot teremteni, ha úgy érezzük ez a helyes. Nem tudhatod mi játszódik le egy emberben...csak ha meg akarod ismerni, és ezáltal része leszel az életének.
Hisz az élet rövid. A perc röpke. És mégis, egy perc alatt egy élet mehet tönkre.