Helena Silence: Ezüsthhíd (Enigma 2.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 552
Fülszöveg:
Lena Wall boldogsága nem tarthat örökké: Enigma biztonságából kilépve a veszélyekkel teli valóságban találja magát. Egy különleges erejű férfi felfigyel érző képességére, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja megtörni az akaratát. Lena egyetlen menedéke az emlékei a családjáról és szerelméről, Alexről.
Vagy talán ezek sem.
Egy jeges folyóban tér magához megmagyarázhatatlan sérülésekkel, és teljes múltját, még saját nevét is elfelejtve. Egy szabadnapos nyomozó menti meg, aki új életét kínál neki, új barátokat, és még annál is többet.
Kialakulhat-e barátságból szerelem? Mi az összefüggés a véres, kegyetlen gyilkosságok között, amelyek Lena körül történnek? Vissza lehet-e kapni a múltat, vagy örökre elveszett?
Kínzó látomások és egy szenvedélyes szerelemről szóló álmai labirintusában Lenának újra meg kell találnia önmagát és az utat, amely az Ezüsthídon át Enigmába vezet.

                                                                             ***

Mivel pár napja fejeztem be az Enigmát, biztos voltam abban, hogy a folytatást is olvasnom/ismernem kell. Nincs mese, tudni akartam, hogy folytatódik Lena, Alex, Ethel, Victor és a többiek élete, hogy mi lesz velük a későbbiekben.
Amit nem értettem nagyon sokáig, az-az volt, hogy miért egy addig ismeretlen kislány történetével kezdődik a regény, sőt az utána következő cselekménybeli ugrást se tudtam nagyon hová tenni. Rengeteg kérdőjel, és egy nagy AKKOR MOST MI VAN? kérdés is ott motoszkált a fejemben. Természetesen, ahogy haladunk a történetben, úgy ugrálnak helyére a kirakós darabjai, de addig....
Visszatérve egy kicsit a cselekménybeli ugrásra: rögtön a dolgok közepébe kerülünk, hiszen egy sötét pincében találjuk magunkat, ahol bizony főhősnőnket fogva tartják. Az a beteg, kretén Sebastian előhozta az agresszív énemet, és legszívesebben az első fára felkötöttem volna...fejjel lefelé, akkor talán kerül egy kis vér az agya normálisabb zugaiba is. Már ha létezik neki olyan.
Bedrogozta, verte és egyéb "finomságokat" tett Lená-val, hosszú hónapokon keresztül. Viszont amikor végre a lány végre úgy dönt, hogy elege van fogva terrorjából, sokkal nehezebb helyzetbe kerül, mint hitte volna.
Ugyanis amikor ismét magához tér egy kórházban van, ahol rá kell döbbennie: semmire nem emlékszik.  Elfelejtette önmagát, a személyazonosságát, azt, hogy mit szeretett, kik voltak fontosak számára. Teljes, és totális képszakadás.
Szerencsére jelen van a kedves és segítőkész rendőrúr, aki nem csak megtalálta a lányt, hanem gondoskodni is szándékozik róla a továbbiakban.
Mit tehetsz ha azt se tudod ki vagy? Vajon így könnyebb új életet kezdeni? Hiba, ha nem használunk ki minden lehetőséget, hogy megtudjuk a múltunk?
 Ilyen és ehhez hasonló kérdések pörögtek a fejemben, ahogy Lénával együtt újra felfedeztem ki is ő valójában. Az elején kicsit olyan érzésem volt, hogy visszamentünk az időben, már csak azért is, mert Léna újra az a lány volt, aki semmit nem tud. Viszont a két eset oka, teljesen más, úgyhogy nem kicsit sajnáltam szegényt.
Ott vannak ugyan a régi szereplők, ám mint Lena-nál úgy a történetben is háttérbe szorultak és inkább az új karakterek kaptak hangsúlyt: Miranda és Theó, illetve a férfi családja.
Ugyan más-más módon, de mégis fontos szerepet kapnak mind a ketten Léna új életében, és ezek a részek kifejezetten üdítően hatottak magára a történetre. Hiszen hősnőnkben valamennyire ott a nyomás, hogy emlékeznie "kell" és az ilyen esetekben mindig jó volt olvasni egy gyermeki mosolyt, vagy egy nyomozó ügyetlenkedését a konyhában.
Persze hiába lett Lena amnéziás, a képessége ettől függetlenül is megvan, sőt: ugyan teljesen véletlenül, de használni kezdi, és ezzel azt teszi, amit mindig is akart. Segít másokon.
Amikor előtérbe került a képessége, kicsit olyan érzésem volt, hogy hiába nem tud róla, de újra azt a lányt látom, akit az első kötetben megismertem. Egy kitartó, erős, segítőkész, csodálatos Lena Wallt.
Szerencsére hiába kezdett kialakulni az új kirakós, az írónő az elején megismert Sebastian-szálat se dobta a levesbe, ezzel pedig biztosította a folyamatos feszültséget. Nem tudtam letenni a könyvet.
Aztán történt valami a végén, amikor már tényleg hittem abban, hogy minden jól alakul, és teljesen padlóra küldött. Egyszerűen nem hittem el, hogy ezt képes megtenni az írónő egy ennyire fontos karakterrel...Ez volt az a pont, amikor a letehetetlennek hitt könyvet mégis letettem, és egy egész éjszakára szükségem volt, hogy újra olvasni kezdjem.
Ezen döntés ellenére nem csalódtam a regényben, hálás és kifejezetten boldog érzésekkel csuktam be a könyvet. A könyvmoly énem ugyan követel még egy részt, de tudom, hogy így tökéletes ahogy van.
Ha szeretted az Enigma nyugalmát és biztonságát, akkor tudom, hogy szeretni fogod az Ezüsthíd izgalmát és fordulatait is.
Nincs igazam? Bizonyítsd be! De először olvasd el a regényt. Hidd el, megéri.

 .