Francesca Zappia: Csak kitaláltalak?

" – Találkoztál érdekes emberekkel?
– Mindenki érdekes, ha elég ideig bámulod őket."


Kiadó: Kossuth
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 384
Fülszöveg:
Történet Alexről, a végzős gimnazistáról, aki skizofréniával küzd, és aki nehezen tudja eldönteni néha, hogy amit lát, az a valóság-e, vagy csak elképzeli. Vicces, provokatív könyv, amelyben néha az olvasó sem tudja, mi a valóság, és mi nem az.
Néha az élet őrültebb dolgokat produkál, mint a képzelet. Ezt Alex is megtapasztalja, aki próbál megbirkózni hallucinációival. Minden vágya, hogy normális diákként leérettségizhessen, de amikor új iskolájában felbukkan gyermekkori – talán csak kitalált – barátja, minden összezavarodik körülötte. Napról napra meg kell küzdenie hallucinációival, s ebben csak bátorságára, egy kopott jósgolyóra és egyetlen szövetségesére, a húgára számíthat. Ahogy telik az idő, Alex barátokat szerez, különböző kalandokba keveredik, a szerelem is rátalál, valamint rábukkan egy szörnyű titokra is, mely több ember életét fenyegetheti – de vajon mindez valóság vagy csak az elméje szüleménye? A lebilincselő történet végére talán kiderül…




Néha-néha le szoktam csekkolni a várható megjelenéseket a moly oldalán, és erre a könyvre is így bukkantam.
Konkrétan akkor láttam életemben először, de a borító első látásra szerelem lett. Szóval repült is kívánságlistára, aztán AniTiger-nél láttam néhány hét múlva, hogy olvassa. Az ő tanácsára írtam a Kossuth kiadónak, akik kedvesen válaszoltak. Itt is köszönöm a recenziós példányt.

Főszereplőnk Alex, aki kicsapás miatt másik gimnáziumban kezdi meg az utolsó évét.  Minden váltás nehéz, de újként bekerülni egy már összeszokott közösségbe, még rosszabb.
Ha ez még nem lenne elég, Alex mentálisan se épp, hogy egész pontos legyek: diagnosztizált skizofrén, akinek állandó hallucináció vannak, még gyógyszerrel is.
Be tud-e illeszkedni egy igazán furcsa suliban, vagy szenvedés lesz számára az utolsó év?
Ki az a titokzatos, kékszemű srác, emelt irodalmon?
Meddig lehet megőrizni egy titkot, ami kihat az ember egész életére?

Ennek a könyvnek érdekes története van számomra: AniTiger felajánlotta, hogy kölcsönadja és már úton volt felém, amikor visszaírt a kiadó is, hogy szívesen küldenek recenziós példányt.
Szóval szegény Ani könyve tett egy kis kirándulást a városomban.
Egy szó, mint száz, megbeszéltem Ash-el, hogyha már a kiadó neki is küldött a regényből, akkor olvassuk már TEO-ban.
Na már most, a TEO lényege pontosan az, hogy egyszerre kezdjük el az olvasást, és ezt jelöljük is. Egy baj volt: nem nagyon akaródzott elkezdenem. Pedig tudtam, hogy reci és tudtam, hogy Ani és Ash is jókat mondd róla (igen, olvasótársam elkezdte, és be is szippantotta teljesen a történet), nekem viszont mindig volt jobb dolgom.
Tudom, ne keressek kifogásokat.
A végén már Ash is rám szólt, hogy tényleg kezdjem el, mert fantasztikus könyv, úgyhogy halllgattam rá, és tegnap este nekiálltam.
Tapasztaltatok már olyat, amikor egy könyv annyira beszippant, hogy teljesen és totálisan megszűnik a tér és az idő számotokra, és csak a történet van, meg a karakterek?
Én pontosan így jártam a Csak kitaláltalak?-kal.

Mostanában amúgy se nagyon tudok aludni, így legalább hasznosan töltöttem el az éber órákat: ugyanis nem voltam képes letenni.
Úgy voltam vele, hogy csak még egy fejezetet, csak még egyet…aztán mire észbe kaptam, hajnali két óra volt, és én túl voltam már több, mint kétszáz oldalon.
Mondanám, hogy ez a könyv csupán egy újabb olyan regény, ami felhasználja az iskola/a kirekesztés/a saját utunk keresése témákat, de hazudnék.
Mert igen, ezek is benne vannak, de még valami több is. Valami, amit nem feltétlen a skizofrénia, és a hallucinációk adnak hozzá, egyszerűen csak…van, és kész.
Ott a történetben, a sorok között.
Elgondolkodtat, megérint, nem ereszt.
Belefészkeli magát a gondolataidba, és már nem csak Alex, de te se tudod, hogy amiről olvasol, az vajon valóság-e, vagy csak az elméd újabb játéka, esetleg egyszerre mindkettő.
Amiben bizonytalan voltál, biztossá válik, amiről sziklaszilárd meggyőződésed volt, meginog.
És csak olvasod, és olvasod, és nem tudod még magad sem, hogy mi lesz a vége, hogy hová jutsz, de reménykedsz, hogy minden rendben lesz.
Mert csak a remény marad neked.
Mert nem tudod, hogy te vagy őrült, vagy mindenki más?
És ha megkérdezed a jósgolyót, még ő se tud rá válaszolni.

Most talán a fejeteket fogjátok majd, de nekem nem volt egyértelmű az elején, hogy Alex tulajdonképpen lány.
Kellett ötven oldal, mire nekem ez leesett, de akkor nagyot kappant.
Igazából ritkán olvasok mentális betegségekkel kapcsolatos könyveket, így kifejezetten kíváncsi voltam arra, hogy itt hogyan jelenik meg.
Nos, azt kell mondanom, hogy meglepően emészthetően. Alex skizofréniája nem vált nyomasztóvá, nem nyomták le az olvasó torkán, hogy „akkor ő most beteg. Bizonyám!”. Csak ott volt, kiváltott néhány furcsább viselkedést a szereplőből, aki ennek ellenére se ment az agyamra. Pedig lány volt, szóval ez nagy szó.
Saját kép
Én igazán Miles miatt szerettem a könyvet. És nem, nem azért, mert a srácnak kék szemei, szőke haja, és szeplői voltak, bár biztosan hozzájárult ez is.
De ő volt az, akiről még akkor is szívesen olvastam, ha nem csinált az égvilágon semmit, csak aludt a padján. A könyv elején elég bunkó volt, így féltem, hogy egy újabb „bad boy” karaktert kapunk, és akkor tuti csalódok, de szerencsére hamar kiderült, hogy nem. Valóban, Milles néha kifejezetten seggfej tudott lenni, de emellett okos, és úgy figyelt az emberekre és a környezetére, ami igazán különlegessé tette.
Nekem az egész regényből ő volt a kedvencem, pont beszéltük is Ash-el, hogy ő még többet is fejlődött a történet alatt, mint Alex. Egyre kevésbé zárkózott el, egyre jobban lett a közösség tagja.
Én egyébként bírtam Tuckert is, kivéve amikor játszotta a sértődöttet. Tény, hogy nem lett annyira a szívem csücske, mint Miles, de azért nem húztam a számot se, amikor szerepelt.
Celia, Theo, az ikrek, Art, Charlie…jellemezhetném őket hosszabban is, hiszen mindannyian részei voltak Alex mindennapjainak, csak az a baj, akkor sose érek a bejegyzés végére.
Egyébként közülük Celia és Charlie voltak a hangsúlyosabb karakterek. Nem mintha a többiek kevésbé lettek volna jelentőségteljesek, de a két lány kifejezetten érzelmeket ébresztett bennem. Celia iránt először egyszerű utálatot, majd szánalmat éreztem, és ez utóbbi kitartott a könyv végéig. Maradjunk annyiban, hogy nem értettem meg minden tette okát.
Charlie pedig biztosan eszembe fog jutni, ha meglátok egy sakkfigurát, vagy meghallom Csajkovszkij 1812-es nyitányát.
A szülőkről is érdemes pár szót szólnom. Kezdem June-al, mert ő volt a szimpatikusabb: sajnos, nem szerepelt annyit, amennyit szerettem volna. De amikor igen, azok emlékezetes pillanatok voltak. Ez a nő kifejezetten erős, én lehet nem maradtam volna ennyire normális az ő helyében.
Alex szülei viszont a vége felé már kifejezetten idegesítettek, legalább is az anya, az apa nem sok vizet zavart. Mostanában kifogom az ilyen önző, vak szülőket, és már a hajam kitépem tőlük. Persze, jut akarnak ők a lányuknak, de amikor minden roham, vagy baj után rohan az anyuka a telefonhoz, vagy tömi tele a gyereket gyógyszerrel, akkor már elég magas volt a pulzusom. Mert az ég szerelmére: le lehetett volna ülni beszélgetni, figyelni Alexre, és legalább megpróbálni segíteni rajta, folyamatos pirulák helyett.

Nem is tudom, mikor áradoztam ennyit egy regényről utoljára: csak jöttek és jöttek a gondolataim, és le kellett írnom őket.
Ennek a regénynek nem csak a borítója egy csoda, hanem az is, ami benne van, és az biztos, hogyha valaha ajánlanék egy komolyabb hangvételű könyvet, amit életében egyszer mindenkinek el kellene olvasnia, ez lenne az.
Még nincs vége az évnek, de „2017 legkülönlegesebb regénye” díjat én odaadtam ennek a könyvnek.
Sokáig, nagyon sokáig velem fog még maradni, úgy érzem.

Megjegyzés küldése

My Instagram

(c) 2018 - Írásaim Tárháza | OddThemes