Jessica Koch: Közel ​a szakadékhoz (Közel a horizonthoz 2.)

„Újra és újra ugyanazokat a történeket meséljük magunknak, amíg el nem felejtjük, hogy hazugságok…”

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 320
Fülszöveg:
Danny pontosan 10 éves, mikor darabokra hullik az élete. Egy súlyos sorscsapás arra készteti a családját, hogy az Egyesült Államokból Németországba költözzenek. De ez még nem minden: Danny apja alkoholba fojtja bánatát, és egy olyan kegyetlen viselkedési mintához tér vissza, amiről azt hitte, a házassága révén végleg megszabadult. Danny védtelenül ki van szolgáltatva az apjának – de nem adja fel…
Egy nyári táborban Danny megismerkedik a francia Dominique-kal. A fiú kimenti a lányt egy életveszélyes helyzetből, és a szerelmük segít Dannynak, hogy elszakadjon a családjától, és ezzel attól a felfoghatatlan, pusztító erőszaktól, amely a fiatal életét fenyegeti.
Könyörtelen harc kezdődik az elismerésért, a szabadságért, az igazságért és a szerelemért.

A kiadó Black Friday akciójában vettem meg a könyvet, de erős voltam, és bekerült a fa alá. De kábé a türelmem is eddig tartott, tegnap elolvastam a könyvet.
Az egy másik kérdés, hogy nem egyszer lábadt könnybe a szemem és fordult fel a gyomrom.
De megérte elolvasni!

Danny élete nem is állhatna messzebb attól, amit az emberek „boldog, gondtalan gyerekkornak” hívnak. Tulajdonképpen az ő családja ez teljesen ismeretlen szókapcsolat.
A fiú élete darabjaira hullik, még akkor is, ha mindent megpróbál megtenni azért, hogy ne így legyen. Van, amikor az ember egyedül képtelen talpon maradni.

De mi van akkor, ha nincs senki, akihez fordulhatna?

Jessica előszavának legelső szavai a következők: „A könyvhöz felhasznált információk Danny terjedelmes, részletes elbeszéléseiből és feljegyzéseiből származnak.”
Na, én itt már biztos voltam benne, hogy nem árt, ha van mellettem százas zsepi, aztán elkezdtem olvasni a prológust és szó szerint elfogott a hányinger.
Plusz eléggé elgondolkodtam, hogy vajon jó ötlet-e ezt a könyvet olvasni a Szeretet ünnepén, ahelyett, hogy keresnék valami cukormázas, happyendes lányregényt.
Újból bebizonyosodott, hogy mazochista vagyok.
Meg az is, hogy amit Jessica ír, azt én nem tudom letenni.

Ez egy olyan könyv, amit muszáj egyszerre elolvasni az embernek. Annyira megvisel, annyira feldühít, és annyira elborzaszt, hogyha szünetet tartasz, nem akarod majd folytatni.
Nekem kicsit több, mint öt órámba telt befejezni.
De soha nem fogom elfelejteni.

Direkt megnéztem, ha az első részt nem számolom kilenc olyan könyv van a molyos olvasmánylistámon, amin szerepel a „nemi erőszak” címke. De egyik sem volt annyira húsbavágó, mint ez a történet.
Képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy nem egy fiktív történetet olvasok, és ez mélységesen elszomorított. Amióta szociálpedagógia szakon vagyok egyetemen, tudom, hogy a magyar gyermekvédelem hagy némi kívánnivalót maga után, de egy ilyen szituációban még itthon is azonnal kiemelik a gyereket a családból. Ha kiderül…
A történetben szóba kerül a németországi gyermekvédelmi rendszer. Körülbelül két gondolat erejéig, aztán mintha ott sem lettek volna. Ezt nem vagyok hajlandó elhinni! Még akkor sem, ha ’90es évek elején járunk, még akkor sem, ha Aiden képes volt olyan mézes-mázas lenni, hogy a hányinger kerülgetett, még akkor sem, ha Marina nem igazán ebben a világban élt, még akkor sem, ha Danny mélyen hallgatott az anyukája védelmében. Hiszen gyerek volt! Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egyetlen felnőttben se visított a belső riasztórendszer, hogy jelezze, valami nincsen rendben.

Lelkileg volt megterhelő ennyire hosszan tartó abúzusról olvasni, ráadásul ennyire részletekbe menően. Jessica (és Danny is) szerette volna erősíteni a tudatosságot, a tényt, hogy annak ellenére, hogy az ilyen esetek zárt ajtók mögött történnek, és nem is mindig kerülnek napvilágra, megtörtén(het)nek. Nem csak lányokkal. Nem csak idegenekkel, valahol a világban. Néha a hozzánk legközelebbálló a legnagyobb ellenségünk.

Dannyt már a Közel a horizonthozban is egy nagyon erős, célratörő, határozott személynek ismerhetjük meg, de ezután a könyv után jövünk rá, hogy mégis mi tette ilyenné. Szívszorító volt látni, hogy az évek múltával ő maga is hogyan változott meg. Ha engem kérdeztek, azt kívánom, hogy bárcsak lett volna „puhányabb”, csak ne kellett volna átélnie ennyi mindent. De ez most már mindegy, nemde? A múlt nem kitörölhető, nem átírható.

Aiden egy féreg. Egy csúszómászó, akit az ember még csak eltaposni sem akar, nehogy a cipője talpára ragadjon. Nem érzek mást, csak megvetést. Ugyan volt néhány rész, amikor elgondolkodtam, hogy Jessica vajon beszélt-e vele, hogy az ő szemszögéből is bemutathassa a történetet, de aztán rájöttem, hogy nem érdekel. Mert az én szememben semmi nem menti fel az embert egy ilyen tett alól. Pláne nem a pocsék gyerekkor.

Mikor befejeztem, rájöttem, hogy én Marinát mérhetetlenül sajnálom és szánom. Bűnös és áldozat egyszerre. Egy manipulatív, kétszínű ember áldozata. De ez akkor sem mentség szerintem, főleg, hogy a nyilvánvaló segélykiáltás után se cselekedett.
Azért kicsit örül a szívem, hogy Danny mellett voltak olyan emberek, mint Dominique (vele vajon mi lehet manapság?) és Ricky. Még akkor is, ha gyerekekként semmit nem tehettek.

Azon kevés könyvek egyike, amelyik beférkőzik az ember bőre alá, a gondolatai közé és a befejezés után is sokáig kattog rajta.
Talán nem akarsz még ennek a történetnek a létezéséről sem tudni, mondván, elég sok rossz van a világban, mi az, hogy erről még olvass is? Önként.
Nem kell. Ha nem akarsz pszichés és fizikai erőszakról olvasni, tényleg messziről kerüld el ezt a könyvet.
Élhetsz nyugodtan vakon, legyintve, hogy ilyen itthon úgysem történik meg. Miért vagy ebben olyan biztos?
Biztos vagyok benne, hogy ezt a könyvet nem mindenkinek lesz ereje elolvasni. De aki úgy érzi, képes rá, semmiképp se hagyja ki.

*Hikari