Ashley interjúalanyai: M.G. Brown

Sziasztok!

Igaz, hogy akik követik a facebook oldalam tudják, hogy a mai napra esedékes az interjú, ezért már nem is akkora meglepetés. Viszont, élmény volt elkészíteni. Remek könyv, csupa szív író. Ő pedig M.G. Brown, azaz Barna Hajni, akinek egy rettentő fordulatos és humoros mágiával teli regény-sorozat áll a háta mögött. Megéri elolvasni, ugyanis az ember lelkiekben felüdül, és elég sokat is tanulhat szereplőink cselekedeteiből. 

Mindig is rajongtam a Smaragd szigetért; a történelme, a mondavilága, a meséi, mítoszai mind-mind egy olyan csodavilágba kalauzolnak el, ami már önmagában képes megihletni az embert, hát még ha elveszünk a zöldellő táj szépségében, a hegyek és völgyek tökéletes harmóniájában, a sziklapartot nyaldosó óceán morajlásában. Írország egy igazi tündérország, ahol nincsenek metropoliszok vagy nagy ipartelepek. Ők valamilyen szinten még mindig az egyszerű vidéki emberek életét élik, mintha egy kicsit megállt vagy lelassult volna körülöttük az idő. Mivel a Kavargó Rózsaszirmok legelső jelenetét hegyek és völgyek között képzeltem el, kérdés sem volt, hogy az Ír-sziget lesz az otthona Cathy-nek és társainak. Ez a jelenet egyébként az volt, amikor Cathy visszatért a nagymamájához a faluba, és sétálgatni indult a környéken, miközben eszébe jutottak a gyermekkori élményei. 

A másik indok az volt, hogy egy olyan nép gyermekét szerettem volna végigvezetni az útján, akinek hasonlóan hányattatott a sorsa a miénkhez. Talán kevesen tudják, mivel sem az iskolában nem tanulunk róla, sem a magyar köztudatban nincs benne, de az ír nép évszázadokon át nagyon sokat szenvedett. Elnyomták és uralták őket, behódolásra késztették, sújtotta őket éhínség, emigráció, vallási üldözöttség, a britek pedig egészen a huszadik századig az uralmuk alatt tartották az ír nemzetet, és mind a mai napig nem történt meg a teljes „felszabadulás”, tekintve, hogy Észak-Írország még mindig a koronához tartozik. 

Talán ebből már a szemfülesebbeknek leesik, hogy nagyon sok párhuzamot lehet húzni az írek és a magyarok között, akár történelmileg, akár kulturálisan. Természetesen a két nép más és egyedi, de ősiségében, identitástudatában és hányattatott sorsában hasonlóak. Az írek – hozzánk hasonlóan – területeket vesztettek, szétszakadt az országuk, az elnyomóik uralkodtak felettük, mégis megőrizték nyelvüket és vallásukat, ami miatt különösen kedvesek a szívemnek. Egy szó, mint száz, egy olyan főszereplővel szerettem volna „dolgozni”, akinek erős és határozott identitástudata van, akiben ott lapul valamiféle ősi büszkeség, ezért lett Catherine ír nacionalista. Ezt például nem tudtam volna megcsinálni egy brit vagy amerikai szereplővel, mert ők mindig csak nyertek. Olyan országot kellett hát választanom, ami túl sokat veszített már ahhoz, hogy megengedje magának a gyengeség luxusát. Ez az ír szív, az ír meg nem alkuvó lelkület lesz az, ami talpon fogja tartani Cathy-t, akármilyen ingoványos talajon is járjon

Mindegyik karakteremben ott vagyok. Anna nővérben, Sam-ben, az utolsó idegesítő szobatársban, a buszsofőrben. Ők mindannyian kaptak belőlem egy-egy darabot, ki többet, ki kevesebbet, ugyanakkor megvan a saját, különálló, tőlem független személyiségük. Egyik szereplőre sem tudnék rámutatni, és azt mondani, hogy ő XY-ra hasonlít, őt XY-ról mintáztam, mert az igazat megvallva, én nem alkottam karaktereket. A hosszú évek során, amíg elérkeztünk együtt addig, hogy megjelenjen a Kavargó Rózsaszirmok, ők maguk formálták önmagukat olyanná, amilyeneknek most ismerik őket az olvasók. A kezdetek kezdetén – 2010-ben – még kis nyomi, kétdimenziós karakterek voltak, múlt és jövőkép nélkül, háttérsztori és meghatározó személyiségjegyek nélkül. Azóta már mindegyikük életre kelt, az első pedig, aki kivívta magának az önállóságot és az önálló döntések meghozatalához való jogot, David volt. Egyébként, ez nem vicc. Tényleg nem én döntöm el, hogy mit fognak csinálni és hogyan fognak cselekedni. Sőt! Néha még engem is képesek meglepni, és csak pislogok, hogy mit csinál ez a „gyerek”.

David abban az értelemben áll a legközelebb a szívemhez, hogy ő a legkomplexebb karakterem, akivel a legkönnyebb és legélvezetesebb együtt dolgozni. Az érzelmek széles skáláját tudja megvillantani, az esendő, hősszerelmes pasitól kezdve egészen az alávaló, mocskos féregig, bármelyik szerepbe bele tud helyezkedni, és ez passzol is a személyiségéhez, egyáltalán nem karakteridegen. David valamilyen szinten egy felnőtt gyermek, aki még nem tanulta meg, hogyan kell kontrollálni az érzéseit. Daniellel szemben – aki képes a szeretett nőért áldozatokat hozni és felülemelkedni önön vágyain/sérelmein – David még teljesen nyers, tapasztalatlan és önző. Az ő legnagyobb feladata az lesz, hogy megtanulja kontroll alatt tartani az érzéseit és alázatot, önzetlenséget tanuljon. Aztán ez vagy sikerül neki, vagy nem… 
Az ő karaktere egyébként már a kezdetek kezdetén kialakult. Cathy például megmentésre váró, „életképtelen” kislányként indított, és az évek alatt követelte ki magának az erős nő jellemjegyeit. Végül ebből a néhai tulajdonságából megőriztem annyit, hogy a regénysorozat elején még valóban kis szerencsétlen, de elég hamar rátalál a hangjára és lelöki magáról az általam – anno – elképzelt, gyámoltalan nő szerepét. Vele ellentétben David mindig is arrogáns, gőgös, nyers és önző volt, már a fejemben is, és vajmi keveset változott a megszületése óta. Mint ahogy említettem, nem szokásom a karakteralkotás, nálam a karakterek lehelnek önmagukba életet, de David amolyan Athéné módjára kipattant a fejemből, hét évvel korábban, és ő meg is tartotta az eredeti személyiségjegyeit. Vicces, de az arrogáns, bunkó stílusát szeretem a legjobban. Imádok Daviddel párbeszédeket írni, mert olyan mérhetetlenül nagy tuskó tud lenni, hogy képtelenség nem élvezettel írni minden egyes szavát/mondatát.

Démon inkább nem lennék, ők baromi gusztustalanok. :) Szóval maradnak az angyalok és a boszorkányok. Kettejük közül sem nehéz a választás, mindenképpen a boszorkányokra voksolnék. Az angyalok nem szabad lények, így pedig szigorú értelemben véve nem is rendelkeznek szabad akarattal. Feladatuk van, mégpedig a teremtés megóvása, megőrzése, ez a feladat pedig minden más vágyat/érzelmet/önös célt maga után utasít. Velük ellentétben a boszorkányokat nem terheli efféle felelősség. Ők gyakorlatilag emberek, érzelmileg és gondolkodásmódban is, pusztán csak van egy kis extra képességük. Mondjuk, egy boszorkányvadásszal azért nem szívesen futnék össze és arisztokrata boszorkánycsaládba sem születnék (mint mondjuk Catherine és Daniel) de mindezek dacára a három faj közül még mindig a boszorkányok vannak a legkellemesebb helyzetben, legalábbis szerintem. De ez persze szubjektív.

Én a bántalmazás minden formáját elítélem. Nagymamám és anyukám mindig is azt hangoztatta, hogy csak a tehetetlen szülő üti meg a gyereket, így mi soha nem is kaptunk ki tesómmal, ezért számomra teljességgel elképzelhetetlen és elfogadhatatlan az erőszak bármilyen formája, legyen az tanár-diák vagy szülő-gyermek viszonyban, párkapcsolatban, iskolatársak között, stb. Nem mondom azt, hogy néha ne csattanjon el egy makarenkói pofon vagy egy saller, de nem tudnék undorítóbbat mondani a lelki abúzusnál. Ami a Szent Terézben történt Cathy-vel, annak legfőképpen nem is a fizikai bántalmazás volt a célja, hanem a lelki erőszak, a megaláztatás. Szerintem ez sokkal borzalmasabb, mintha valakit félholtra vernek. A testi sebek begyógyulnak, de a lélek örökké megőrzi a hegeket. 
Kiskoromban például össze-vissza gyepáltuk egymást öcsémmel, néha már-már vérremenő küzdelmeket folytattunk, de mind a mai napig iszonyatosan jó testvérek vagyunk és már nevetünk a gyerekkori önmagunkon, mert semmiféle lelki vonzata nem volt, egyszerűen csak játszottunk, extrém körülményeket teremtve a játékhoz. :) Középiskolás koromban viszont volt olyan, hogy az osztályfőnököm az egész osztály előtt szégyenített és alázott meg, amit majd’ tíz évvel később sem felejtettem el és még mindig tüskeként van bennem, pedig egy ujjal sem ért hozzám. 
A lelki erőszakot tehát én sokkal veszélyesebbnek és gyötrőbbnek tartom a testi fenyítésnél, a Szent Terézben pedig mesterien terrorizálják lelkileg a diákokat – a fizikai erőszak mellett. Az, hogy mit tennék egy hasonló közegben, nagyban függ attól, hogy milyen támogatói háttérrel rendelkezem. Én bátran mernék visszaszájalni és megvédeni magamat, mert tudom, hogy száz százalékban számíthatok a családomra; csináljak bármit is, ők mindig mellettem vannak (még akkor is, ha nem nekem van igazam). Nekem – Cathy-vel ellentétben – lenne hová futnom és kitől segítséget kérnem. Hozzátenném azért, hogy ha Vivien (Cathy anyukája) tudta volna, hogy ami az iskolában folyik az véresen komoly és nem csak Cathy eltúlzott nyivákolását hallja hétről hétre, lemészárolta volna a tanári kart, diákostól.

Én inkább ijesztőnek mondanám.:) Mióta csak az eszemet tudom, mindig is történeteket kreáltam, ezekben a történetekben pedig olyannyira képes voltam (vagyok) elmélyedni, hogy gyakorlatilag megszűnik körülöttem a való világ,és valamiféle általam kreált univerzumban létezem. Ezekből születnek aztán az olyankínos helyzetek,amikor mondjuk meredten bámulok magam elé, totálisan kizárva a körülöttem lévő világot, grimaszolok, kacarászok, akár még motyogok is,ahogy éppen elkap az ihlet, és éppen látom magam előtt a jelenetet,hallom a szereplők hangját,látom a mozdulataikat, gesztusaikat.Teljesen átszellemülök, és a barátok/családtagok csak-csak nem akadnak fenn az ilyesmin, de például a kollégák már tudnak érdekesen pislogni, amit rendre észre is veszek,amikor visszatérek a valóságba. Régen ciki volt, de most már többnyire elintézem annyival, hogy szétlököm a kezeimet egy „Bocs, de totál izgi jelenetet írtam fejben”odamondással. Aztán vagy bolondnak néznek vagy nem. Különösebben nem izgat. :)

Hála az égnek, ilyet még nem tapasztaltam. Maga az írás vagy a történet szövése-fonása nem megterhelő feladat és nem sokat kell rajta ötletelnem. Szerencsére minden jön magától, főleg most, hogy már teljesen összeállt a sztori és kiforrtak a karakterek is.Már tényleg csak annyi dolgom van, hogy leírjam a történéseket és pofozgassam az irományomat. 
A fullasztó és nehéz része a folyamatnak inkább az, amikor megérkezik a nyomdából a könyv. Nem vagyok kereskedő vénával megáldva és az a típusú ember sem vagyok, aki pofátlanul lenyomja a másik torkán a saját portékáját. Utálom a marketinget, utálok hirdetni, utálok reklámozni. Minden olyasmit utálok, aminek nem az íráshoz van köze, mert számomra idegen terep és kívül esik a komfortzónámon. Ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy rengeteget tanulok és fejlődök általa; nem szakmailag, hanem emberileg. Tanulgatom, hogy hogyan lehet egy kicsit „pofátlannak” lenni, ami nekem sosem ment, de ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a mai világban az ember érvényesülni tudjon. 
Rátérek rögvest arra is, hogy miből merítek erőt, de előtte azt szeretném leszögezni, hogy ha van maximalista és önkritikus ember a világon,akkor az én vagyok. Már nem is szeretem a kezembe venni a könyveimet, mert akárhányszor újra olvasom őket, mindig úgy érzem, hogy már sokkal jobban meg tudnám írni, már sokkal többet tudnék általuk adni. Egy szó, mint száz, sosem leszek velük – és magammal – elégedett. 
Ugyanakkor azzal sem lehet vádolni, hogy jelessel végeztem az egomentesítő tréninget. Sokat olvasok és bizony látom – előre is elnézést a kifejezésért –, hogy a Rózsaszirmok sorozatnál sokkal gyengébb és – kimondom – rosszabb sorozatok/regények is vannak a piacon, sokkal nagyobb rajongótáborral (mivel a Rózsaszirmoknak olyanja nincs is). Ez azért böki az ember csőrét, és először leránt a feneketlen mélységbe, a totál lelki agóniába, aztán egy hirtelen mozdulattal felhajít a felhők fölé, hogy újult erővel tárjam szét a képzeletbeli szárnyaimat és lovagoljam meg a lökéshullámot. Ezt a pillanatot szeretem a legjobban, mert ilyenkor beindul bennem az ego, és általában ilyenkor vagyok a legtevékenyebb. Ilyenkor kilépek a komfortzónámból, és pár lépéssel arrébb pakolom a zóna képzeletbeli határköveit, ergo fejlesztem önmagamat. 
Ennek afolytonos megújulásnak és küzdeni akarásnak pedig a szeretet az egyedüli hajtóereje. Olyannyira szeretem a szereplőimet, hogy értük képes vagyok átkattintani valamit az agyamban, hogy még egy lépést előrébb lépjek. És még egyet, és még egyet, és így tovább. Nem a hírnév, a pénz vagy az elismerés motivál. Egyszerűen csak szeretném, ha az olvasók megismernék és megszeretnék a gyerekeimet, mert szerintem jó srácok, és kijárna nekik az ismertség. Több potenciált látok bennük – és nem azért, mert az enyémek – mint egy-egy gagyi, agyon-marketingelt regénysorozatban, ami semmiféle újat nem tud adni az olvasónak, azon kívül, hogy Jóskát meg Klárit más borítóval, más író neve alatt adják ki, és immár Ferinek meg Jucinak hívják őket.

Őszintén szólva, mióta megtanultam a betűvetés nemes tudományát, folyamatosan írok. Az általános iskolai anyák napján a saját verseimet szavaltatta velem az osztályfőnököm,bármiféle írással kapcsolatos verseny volt, mindig engem küldtek, hogy megmérettessem magamat, a magyartanárom kiemelte a fogalmazásaimat. Később újságírást hallgattam az egyetemen, publikáltam újságokban, azóta pedig már voltam külsős cikkíró, rovatvezető, főszerkesztő.A tanáraim, professzoraim mindig elismertek, kiemeltek. Bármiféle megoldandó akadály gördült is az utamba, legyen az az érettségi, a nyelvvizsgám megszerzése, vagy egy egyetemi vizsga, mindig tudtam, hogy az íráskészségemet segítségül hívhatom. Vannak emberek, akik mesteri érzékkel dumálják ki magukat, nekem mindig sikerült „kiírnom magamat”, és merem állítani, hogy jó pár vizsgám nem, vagy nem úgy sikerült volna, ha nem tudom magamat „eladni” írásban. (Szóban egyébként már nem megy olyan jól). 
Tudtam, hogy fekszik nekem ez az „írás dolog” és ezt szakmabeliek is megerősítették, végül meg is lett az eredménye: megkaptam az újságírói diplomámat. De egy regényt megírni totálisan más, mint elkészíteni egy fogalmazást, egy interjút, egy riportot, egy helyszíni tudósítást, megírni egy glosszát vagy egy memoárt. Habár írogattam regényeket korábban is, pár fejezetnél sosem jutottam tovább. Ráuntam, érdektelenné váltam, nem volt motivációm, egy nagy katyvasz volt az egész, aminek nem láttam még a jelenét sem, nemhogy a végét. 
A nagy koponyák azt mondják, hogy az első pár regényt szépen el kell tenni az asztalfiókba és meg kell róluk feledkezni.Nos, én kimondom: Nekem a Kavargó Rózsaszirmok az első befejezett regényem, a folytatása pedig, a Vérvörös Rózsaszirmok a második a sorban. Teljesen ismeretlen terepre eveztem, amikor belevágtam a Rózsaszirmok írásába, éppen ezért még csak megtippelni sem tudtam, hogy milyen fogadtatásban lesz része(m). Nem egy szokványos hangvételű történet,sem a narráció sem a cselekmény, de még a világfelépítés sem vádolható azzal, hogy valahonnan koppintva lett.Szóval hatalmas nagy lutri volt az egész, de úgy veszem észre, hogy az olvasók értékelik az eredeti hangot és az eredeti ötletet. 
Építő jellegű kritikákat akkor kaptam, amikor elkezdődött az első rész béta-olvasása. Ezek amolyan „Ezt egy kicsit fejtsd ki jobban”, „Azt a részt ne engedd annyira szabadjára”, „Én erre még kíváncsi vagyok”, „Erről még olvasnék egy kicsit bővebben” típusú tanácsok voltak, és meg is fogadtam őket, egytől egyig. Egyetlen egy hozzám közel álló barát mondta azt, hogy nem tudott benne elmélyülni, mert folyamatosan a tudatában volt, hogy ezt én írtam, és ezért nem tudta átélni a történetet. Ennél több „negatív kritika” – egyelőre – még nem volt. 
Azt még azért megemlíteném, hogy Barna Hajnalka, a magánszemély,teljesen máshogy ír, mint ahogyan Catherine Elwood beszél. Ha E/3-ban írtam volna a narrációt, az olvasó egy teljesen más regénnyel találta volna szemben magát.Az egyik olvasóm meg is jegyezte, az oldalamra feltöltött Daniel szemszöget olvasva, hogy olyan, mintha egy totálisan más ember írta volna. Valóban így van, mert Daniel hangja máshogy csenga fejemben,mint Cathy-é.Azok a mondatok, amik aRózsaszirmokat regénnyé formálják,nem Barna Hajnalka és még csak nem is M. G. Brown mondatai, hanem Catherine Elwood szavai.

Az első természetesen Catherinelenne. Ő az első számú gyermekem, az ő hangját hallom a fejemben (jó, ez furán hangzik) immár hét éve. Vele fekszem és vele ébredek. Érzem az érzéseit, hallom a gondolatait. Nem egyszer volt olyan – éppen a napokban is –, hogy a munkahelyemen random elbőgtem magamat, mert Catherine éppen megcsúszott lelkileg, és teljesen átragadt rám a hangulata. De olyan is volt, hogy elviselhetetlen görcsökre ébredtem, mert elalvás előtt Catherine éppen hasi görcsöktől szenvedett.Annak, aki laikus, furcsa lehet ilyet olvasni, de az olyanok, akiknek már a szívükhöz nőtt egy általuk világra hozott karakter, érteni fogják, hogy miről beszélek. 
A második karakter Linda,Daniel húga. Ő nem igazán kapott kibontakozási lehetőségetaz első részben, de a továbbiakban ugyanúgy főszereplő lesz, mint Cathy, Daniel vagy David. Linda egy igazi tökös csaj, vele tényleg nem éri meg packázni, mert eléggé heves a lelkem, és emellettöntudatos feminista. Szemrebbenés nélkül megy szembe a családja akaratával, az arisztokrata boszorkányokravonatkozó szabályokkal, és mindig eléri azt, amit szeretne.Linda követendő példa lehetne jó pár nő számára, és Cathy is nagyon sokat fog tőle tanulnia regénysorozat alatt – nem mellesleg, én is. A nyíltságával, az őszinteségével, a keménységével és a hatalmas szívével tényleg egy nagyon szerethető karakter. 
A harmadik választásom Daniel.Ő nem egy idealizált férfikarakter (mint általában), ugyanúgy megvannak a hibái és gyengeségei, mint bármelyik embernek, még ha ezek nem is teljesen mutatkoznak meg az első és második részben. A folytatásokban azért szépenfelvillantja majd a „rosszabbik” énét is,ami gyönyörűen megmutatja, hogy mennyire esendő is ez a férfi, és mennyire képes a szeretett nő az uralma alatt tartani.Daviddel ellentétben Danielnek nem önzetlenséget és alázatot kell tanulnia Cathy mellett, hanem a szerelmes fiúból öntudatos férfivá kell érnie, aki dacára annak, hogy mennyire szerelmes,nem úgy pattog, ahogy az asszony fütyül.Elég sokáig Cathy alá helyeződik szegény, és imádom azt a pontot, amikor végre kitör, és helyükre kerülnek a férfi-női szerepek Cathy és Daniel kapcsolatában.

A nem rég megjelent második részhez képest az első laza kis limonádé. A második rész már egy akcióban és drámában gazdagabb kötetre sikeredett, ahol – mint ahogyan azt a címe is mutatja – folyik a vér, vannak harcjelenetek, beindul a fantasy. Emellett nagyobb teret kap a romantika, ahogy Cathy és Daniel kapcsolata szépen kialakul és sziklaszilárddá válik. Aztántörténnek velük más, csodás dolgok is, de ezt egyelőre nem lőném le. :) Természetesen a humor sem fog hiányoznia történetből és a mellékszereplők is megkapják a maguk kis sztoriját; immár nem csak Cathy-ért izgulhatunk majd. A második kötettől kezdődően elkezdenek hullani a szereplők, minden egyes kötetben elbúcsúzunk egy fontosabb szereplőtől, végérvényesen. A fantasy ellenére végig nagyon emberi marad a sztori, olyan durva csavarokkal, fordulatokkal és meglepetésekkel megspékelve, hogy az olvasó egy percig sem fog unatkozni. :) A harmadik rész egyébként várhatóan tavasszal jelenik majd meg, a történetet lezáró negyedik kötet pedig jövő ősszel.