Bettina Lemke: Ikigai

"Jó hírrel szolgálhatok: mindannyiunknak van ikigaija."

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 160
Fülszöveg:
Ikigai – ez a szépen csengő japán szó azt jelenti: értelmesnek tartani az életet. Számos tanulmány igazolja, hogy a sok ikigaijal rendelkező emberek várható élettartama hosszabb, és ők teljes életet élnek. Egyszóval: tudják, miért kelnek fel reggelente. Az ikigai belső kincs, amelyet fel kell tárni. Merthogy ott rejtőzik mindnyájunk bensőjének a mélyén, csak el kell hatolnunk hozzá, hogy több inspirációhoz, életörömhöz, energiához jussunk, és egészséges, boldog életet élhessünk.

Ez a könyv csak úgy a kezembe ugrott. Oké, ez így ebben a formában túlzás; inkább azt mondom, hogy a Kossuth kiadó megkérdezte, lenne-e kedvem elolvasni.
Számomra pedig minden érdekes, ami Japánnal kapcsolatos, szóval igen mondtam.
Köszönöm a lehetőséget.

Bettina Lemke a belső borító szerint München-ben elő sikerkönyv szerző, bár én most találkoztam először a nevével. Lehet, hogy én keresgéltem eddig rossz helyen, nem tudom.
A lényeg, hogy most ezt a nevet is megismertem. Az írónő Ikigai című könyvében arra keresi a választ, amire minden ember: mi az élet értelme?

Nagyon kíváncsi voltam, mit fog adni ez a könyv. Reménykedtem benne, hogy nem amolyan „én megmondom a tutit” típusú lesz, amelyik hülyének nézi az olvasót, és csak az a jó, és az a szuper, amit a szerző leír.
Merthogy az ember nem szereti, ha kevesebbre tartják, mint amennyit alapjáraton is ér.

Szerencsére Bettina Lemke nem esik bele ebbe a hibába. Érezhető a könyvön, hogy sok kutatómunkát végzet és/vagy maga is abban él, amit leírt, fontos számára az ikagai a tulajdon életében is.

 Ettől pedig hitelessé vált a könyv, ez pedig mindenképp pozitívum.

Ám sajnos a pozitív lett számomra a negatív is. Hitelesnek ugyan hiteles, és igyekszik ezt átadni a számára ismeretlen olvasóknak is, hiszen amíg a könyv egyik fele azzal foglalkozik, hogy az ember megismerje az ikigait magát, a másik fele kérdéseken keresztül igyekszik rávezetni az olvasót arra, hogy merjen, éljen, és találja meg a saját ikigai-át.

Az a baj, hogy engem ezek a kérdések nagyon kibillentettek az olvasásból.

Oké, a könyv szerint nem is szabadna ilyen gyorsan átrohanni rajta ahogy én tettem (csupán néhány óra alatt), de most egyszerűen nem volt türelmem lemenni alfába, megtalálni a belső hangom és kérdésekre válaszolni, majd félretenni a könyvet, és másnap (vagy amikor megfelelő lelkiállapotban vagyok) újból elővenni.
Kapizsgálom ennek a kérdéses résznek az okát, gondolom az interaktivitás, gondolkodtatás végett került bele.
Lehet, hogy van, aki örül neki, és élvezi a kitöltögetést, de az nem én vagyok. Bár így legalább eggyel több indokom lesz majd újra és újra elővenni, hiszen néhány tíz oldalt üresen hagytam.

Az Ikigait akkor érdemes elővenni, ha van kedve az embernek egy durva önismereti tréninghez, mert ez a könyv(ecske) pont azt adja.
Vándorlás ez a saját gondolataink, érzéseink, emlékeink között, a fényhídon át…az út végén a személyre szabott ikigai-nkkal.
Legalább is ez a terv.
De ez egy sokkal hosszabb út annál, minthogy száz ötven oldal elég legyen hozzá.
Az írónő csak egy jó kiindulópontot adott, és kíséretet az út elejére. Az már a mi döntésünk, hogy az olvasás után is folytatjuk a keresést az élet értelme után.