„…Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Jó reggelt!

Újabb olyan (életreszóló) élményben volt részem a tegnapi nap folyamán, amiről tudtam, hogy mindenképpen írni szeretnék, hogy tudjátok van ilyen is, másrészt meg legyen örökítve, és több évvel később is tudjam, milyen „őrült” is voltam 2018 augusztus elején.

Siklóernyőztem. Igen, kerekesszékkel.­

Véletlenül találtam rá az ASE-wingchair Facebook oldalára, még valamikor év elején, talán egy ismerős osztott meg egy hegyről kivitelezett szekeres siklást, nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy én már akkor felírtam ezt a bakancslistámra, mondván, hogy majd, valamikor egyszer jó lenne…
Hamarabb érkezett el az alkalom, mint hittem. Tavasszal kiírták, hogy Balaton mellett siklanak igen, rokikkal is, aki szeretne menni, írjon. Megírtam a levelet, már a küldés gombon volt a kurzor, aztán mégse küldtem el. Majdnem tíz óra kocsikázás, azért, hogy ki tudja mennyit fent legyek…tudtam, hogy túl nagy lenne a böjtje az egész élménynek.

Ám mint tudjuk, véletlenek nem léteznek (én legalább is nem hiszek bennük), így azt se tartottam véletlennek, amikor július végén olvastam az oldalukon, hogy csörlős siklóernyőzést szerveznek augusztus első hétvégéjén. Hajdúszoboszlón! Egyetlen órára tőlem.
Szerintem soha nem írtam még meg és küldtem el levelet ilyen gyorsan, benne azzal, hogy ki vagyok és mit szeretnék.
Hamar választ is kaptam, miszerint örülnek, hogy végre nem csak annyi van egy üzenetben,  hogy „szeretnék repülni”, majd abban maradtunk, hogy néhány nap múlva, amikor már biztosabban lehet támaszkodni az időjárás jelentésre, egyeztetünk.
Ez az egyeztetett időpont lett végül a szombat délután.

Nem részletezném mennyire be voltam sózva egész nap, mert az nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne, de azért amire odaértünk a helyszínre (némi telefonos segítséget igénybe véve; az elsődleges helyen ugyanis díjugrató verseny volt, így végül kukoricásban/fölött repültem), már eléggé izgultam.
Furcsa, mert semmi félelem nem volt bennem. Tudtam, hogy nem én vagyok az első, és nem is az utolsó roki akiket felvisznek az égbe, ráadásul  Holló Attila (a továbbiakban csak Csülök) húsz éves siklóernyős tapasztalattal rendelkezik, azt hiszem, nem is lehettem volna jobb kezekben.

Nem szállhattam fel azonnal, mert volt még egy pár előttem (akik egyébként délelőtt 11-től vártak, hogy olyan legyen a szélállás, hogy felszállhassanak), de addig se unatkoztam. Siklóernyősök mászkáltak, szálltak fel, illetve le körülöttem,  láttam két „járó” siklóernyős csörlőzését valamint leszállását is, olyan volt az egész, mint egy meggajdolt méhkas. Pörögtek az események, de mindenki tudta a helyét és a dolgát.

Aztán eljött az én időm. Amíg elsétáltunk a felszállóhelyre, Kriszti mesélt néhány elképesztő esetet azok közül akiket már reptettek: volt egy csaj, aki magassarkúban, sminkelve, csini ruhában akart volna repülni. Nem, ő nem volt roki. De az biztos, hogy nagyon el volt tévedve a megfelelő öltözetet illetően.
 Közben becsatoltak a szekérbe, de úgyhogy még ha akartam volna se csúszok ki. Lábfej, comb, mellkas, szóval minden fontosabb helyen rögzítve voltam.

Csináltunk egy lecsatlakozási próbát, aztán Csülök meg a csörlős kocsi is felkészült, és elindultunk. Hamar sikerült felszállnunk, de ezt nem igazán lehet leírni, nézzétek meg a videot.

Megpróbálom, de nem igazán lehet leírni az élményt, milyen az, amikor 500 méter magasan vagy. Amikor lecsatlakoztunk a kocsiról, és már valóban teljesen Csülökre meg az ernyőre, de főleg a természetre és a szélre voltunk bízva, Weöres Sándor szavai jutottak eszembe:

„…Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Annyi különbséggel, hogy esetemben nem fölöttem volt az ég, hanem körülöttem.  Nehéz leírni az érzést, de megpróbálom.
Repültetek már repülővel? Megvan az a pillanat, amikor még látjátok magatok alatt a tájat, de már nem többek a házak apró játékoknál, a földek csupán zöld-barna kockák a víz pedig csak egy kék paca?
Akkor idézzétek most fel ezt a bizonyos képet, mert ezt láttam. Ám nem a biztonságos repülő ablakából, hanem úgy, hogy éreztem a szél ringatását, miközben a szemem itta magába a messzeségbe vesző táj látványát.
Láttam, ahogy a Nap, mint egy fénygömb, megvilágít.
Hallottam, ahogy a lég a fülembe fütyüli a dalát.
Ez egy olyan pillanat, amikor még a csendet is meghallja, megérti az ember.
Olyan pillanat, amikor minden egyes földi korlát megszűnik, mert szállsz a széllel. Nem kerekesszékesnek, rokinak érzed magad, hanem madárnak. Szabadnak.

A madár-metafora ugyanakkor nem tarthat örökké. A késő délutáni repülésemnek előnye volt ugyan, hogy nem dobált minket össze-vissza a szél, de ebben keresendő a hátránya is: nem találtunk már olyan meleg légáramlatot, ami felfelé vitt volna.
Kénytelenek voltunk, szépen elegánsan leszállni. Emberek vagyunk, nem szélmágusok, nem irányíthatjuk a természetet.

De jó volt ez így. Nem a mennyiség, hanem a minőség számított. Az élmény, hogy ezt is megcsináltam, igazából repültem. Úgy láttam ezt a csodás tájat, ahogy Isten madarai.
Ez az érzés pedig örökké velem marad.

Biztos vagyok, ha lesz rá lehetőségem pesti tanulmányaim ideje alatt fel fogom még venni a kapcsolatot Csülökkel és az ASE-wingchair csapattal.
Egy Hármashatár Hegyről való lesiklás még a bakancslistámon maradt azért.
Majd legközelebb…
Mert biztosan lesz legközelebb.

Ha további információt, képeket, elérhetőséget szeretnétek látni az ASE-wingchair-ről, IDE kattintsatok.

*Hikari