Nicola Yoon: Minden, minden

„Az élet ajándék. Ne felejts el élni!”

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 334
Fülszöveg:
Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem. 
Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve. 
Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

Mivel úgy döntöttem, a hónapban olyan könyvekről kerül ki blogbejegyzés, amelyekből készült film is, nem szerettem volna ezt megszakítani. Ekkor találtam rá teljesen véletlenül erre az értékelésre, ami már hosszú ideje várakozott a piszkozatok között. Szóval eljött az ideje, hogy kikerüljön.

Főszereplőnk Medaline egy ritka betegség miatt nem hagyhatja el a miatta kialakított teljesen steril házat, mert ha így tenne a világ nagy valószínűséggel megölné.

Csak az édesanyja, az ápolónője és a könyvei nyújtanak szórakozást számára és ez a felállás tökéletesen meg is felel a lánynak.

Egészen addig, amíg új család nem költözik a szomszédba, akik onnantól Madeline mindennapjaivá válnak.

Főleg a fiú, Olly.

Akit megismerve hősnőnk átgondolja, valóban él-e.

Igazából érdekes ez a „nemléphetekkiaházból” dolog és nagyon kíváncsi voltam mit hoz ki belőle az irónő.

Mint vártam, is ez volt a központi szál a történetben, ugyanakkor mégis kicsit kidolgozatlannak éreztem.

Oké, nem lephet ki a házból. De mást nem nagyon tudunk meg a betegségéről. Semmi tünetet, kezelést, orvosi tanácsot nem olvashattunk. Hiányoltam.

Kicsit agybajt kaptam attól is, hogy Maddy egyszerűen nem kérdőjelezett meg soha semmit. Csak elfogadta aztán jól van az úgy. Azért 18 évesen nekem minimum papírok kellenének egy ilyen komoly betegségről, de nem. Ő elhitte, hogy ez így, ebben a formában teljesen rendben van.

Az Olly-val közös chatek sokat dobtak a könyv hangulatán, azokat kifejezetten szerettem olvasni. Ugyan akkor a könyvben szereplő „illusztrációkat” nem is igazán éreztem ideillőnek. Számomra, akármilyen jópofák is, feleslegesek voltak, a történet értékéhez nem adtak hozzá.

Medaline aranyos karakter volt, de jóval fiatalabbnak éreztem, mint tizennyolc év. Mondjuk mentségére legyen mondva: annyira nem meglepő, amikor egész életét az anyja és az ápolója oltalmában és védelmében élte le. Amit tudott a világról, azt könyvekből szedte, de ugye nem ugyanaz elméletben ismerni meg átélni valamit. Tetszett, ahogyan egyre jobban kinyílt számára a világ, ő maga is úgy lett egyre befogadóbb, nyíltabb és élettel telibb.

Olly a tipikus cuki szomszéd srác, akiről sajnos kevés infót tudunk meg. Azon kívül, hogy irigylésre méltóan ügyesen mászik falra, meg áll kézen. Ja, meg imádja a matematikát és benne van bármilyen őrültségben.

Cara karaktere olyan, mint valami tyúkanyó. Egy idő után volt egy olyan érzésem, hogy ő tudja azt, amit más nem: a fehér falakon kívül rekedt igazságot. Jó volt a megérzésem.

Az anyuka karaktere kissé furcsán kiforratlan volt. Nem is volt igazi kommunikáció közte és a lánya között még a közös estéken sem. Mintha az anya pont tojna arra, mi történik a gyerekével, vagy legalább is bele lenne fáradva már az egész helyzetbe.

Van olyan, amikor tetszik ugyan az adott könyv, de egyáltalán nem vagyok elájulva tőle.

Pedig az elképzelés nem rossz, de számomra sokat elvett az élményből, hogy egy-két oldalon csupán rajzok voltak, minimális szöveggel.

Valamint olvastam volna még egy kicsit, így nagyon olyan érzésem volt, hogy a cselekményszál közepén egyszerűen abbahagyta a történetet az írónő.

Inkább fiatalabb korosztálynak ajánlom, számomra egyszer olvasós lett.