Róbert Katalin: 6 hét a világ {+ Interjú}

„ Én azzal akarok foglalkozni, hogy van-e egy határ, amikor már nem engedjük, hogy mások döntsék el a dolgokat helyettünk.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 328
Fülszöveg:

Te ​mit tennél meg, hogy elnyerd a kamaszkori bálványod szerelmét?
Nelli évek óta álmodozik a nagy Őről, akit még a gimnáziumi színjátszókörben ismert meg. Az iskolában vonzalom ébred köztük, de K.M. leérettségizett és elballagott, a kapcsolatuknak vége szakadt, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Az egykori tehetséges fiúból mostanra körberajongott színész lett, aki estéről estére a színházban kápráztatja el a közönséget.
Nelli csak távolról sóvároghat K.M. után, de a lelke mélyén biztos benne, hogy egyszer újra összehozza őket a sors. Amikor színház gyakornoki programot hirdet, a lány tudja, hogy elérkezett az ő ideje. Belecsöppen a színészek, rendezők, ügyelők, súgók titokzatos világába. Megismeri az extravagáns, csupaszív Dittát, a gyönyörű és ravasz Biát, aki nemcsak az álompasit kész lenyúlni, de talán még az állását is. Na és még valakit, aki valahogy mindig ott van a közelében…
Ám az apja ultimátumot ad: Nelli csak hat hetet tölthet el a színházban, utána a cégénél kell elhelyezkednie.
Mire elég ez a néhány hét? Megtalálja a helyét a színházban?
Vajon lángot szíthat abból a szikrából, ami kamaszként olyan sokat jelentett?
Az egyetlen magyar színházas YA regény!
Less be a színfalak mögé, kövesd Nelli szívének útjait egy különös, csodálatos világban.

Észrevettem, hogy a könyvtár beszerezte, de akkor már csak előjegyeztetni tudtam, szóval én vagyok a második olvasó, akinél megfordult a könyv és ez szerintem elég sokat elárul mind a szerzőről, mint a munkásságáról. Sokan szeretik, na.

Azt hittem Róbert Katalin nem fog tudni meglepni. Tévedtem, méghozzá jó nagyot.

Hősnőnk Nelli, aki egyetem után gyakornokként kerül a Molnár színházba. Egyrészt azért, mert ez úgy gondolja jó tapasztalat számára, másrészt azért, mert szeretné újra meghódítani (egy bizonyos valaki) szívét.
Azonban erre kevesebb ideje van, mint elsőre gondolja. Vajon mire elegendő csupán hat hét, amikor az ember azt hiszi, sokkal több ideje van? Valóban arra vágyunk, amiről meg vagyunk győződve, vagy néha jobb engedni, és újra átgondolni a lehetőségeinket?

Egy elég nehéz témájú és mondanivalójú könyv után vettem a kezembe ezt a regényt, főleg azért, mert úgy éreztem, jól jönne most valami igazán hazai, másrészt meg azért, mert eddig még egyetlen Róbert Katalin regény se okozott csalódást.

Nem vagyok az a típusú ember, aki sokat jár színházba, vagy rendszeresen nézi, hogy milyen előadás lesz a következő, vagy esetleg bérlete is van, így motiválandó saját magát arra, hogy többet kulturálódjon.
Szégyen, nem szégyen ez az igazság.
Épp emiatt kicsit tartottam is a könyvtől, mert rendben, hogy az egyik kedvenc írónőm írta, de ez a színházas világ nagyon távol áll tőlem.

Aztán ahogy elkezdtem olvasni rájöttem valamire: ez a különleges világ valószínűleg mindenkitől távol áll, azokat kivéve, akik valamilyen módon részesei.
Ezt a megállapítást körülbelül tíz oldal után tettem magamnak, és ezután eszméletlenül élvezni kezdtem a könyvet, konkrétan egyszerre elolvastam több, mint százhúsz oldalt, és csak azért tettem le, hogy maradjon másnapra is.

Éreztétek már azt, hogy egy történet annyira jó, és annyira jól van megírva, hogy szinte nem is a lapokon, hanem körülöttetek létezik? Lehet, hogy ennek így semmi értelme, de bennem ez fogalmazódott meg.
Egyszerűen ott voltam a büfében, a színfalak mögött, az irodában, a nézőtéren.. Ott voltam, ahol Nelli, szinte éreztem a Zacher-torta édes ízét szétolvadni a nyelvemen, a libabőrt végigfutni a karomon és ez igazán nagy örömmel töltött el.
Nem tudom, az írónő milyen „Így érd el, hogy az emberek képtelen legyenek letenni, amit írtál” kurzusra járt, de elárulhatná, tuti részt vennék. Vagy ha nincs ilyen kurzus, csináljon egyet, és adja át a tudását a hozzám hasonló mezei írópalántáknak. Előre is köszönet, szeretet és béke, Kati.

Egy valaminek örültem volna, ha valahogy részletesebben belekerül a könyvbe (akár a végére is extraként) Azok a bizonyos interjúk... Elkezdtem keresgélni a blogot az internet bugyraiban, hátha rájuk akadok, de egyelőre nem jártam sikerrel.

Be kell vallanom, sok idő kellett, hogy megértsem és elfogadjam azt, ami Nellit cselekvésre késztette. Ugyan lediplomázott fiatal felnőtt, a viselkedése alapján sokszor mégis inkább tizennyolc-tizenkilenc éves gimnazistának éreztem. Nem tudnék most kiemelni egy konkrét jelenetet, egyszerűen csak néha volt egy ilyen benyomásom. Szerencsére összekapta magát, és igazán sokat fejlődött a regény végére, szóval a kezdeti idegesítő kisugárzását elnéz(t)em neki.

Máté,hm Máté… Szerintem te pályát tévesztettél. Nem programozónak, nyomozónak kéne lenned, azok tudnak, vagy ha nem is tudnak, de szagolnak ki ennyi infót. Szerintem az ő személyében megkaptam Róbert Katalin legaranyosabb, legfigyelmesebb, legjobb stílusú (bocs Kisherceg és Alex) karakterét. A bátyjának meg nagyon kéne a telefonszáma. Vagy legalább az Arkangyal címe.
K. M. – nem tudok rá máshogy gondolni/hivatkozni -, ha fele akkora lett volna az egód, mint amilyen kockás a hasad, akkor lehet nem akartam volna a fejedre borítani egy doboz palacsintát. Lehet mondani, hogy ezt a személyiséget a tehetsége hozta elő, de… lehet valaki tehetséges úgy is, hogy tapló legyen.

Ditta, Bia, Ancsa, Tamara, Jani, Zsombor, Angéla és a többiek mind-mind olyan mellékszereplők, akiket megszerettem valami miatt. Kellően kidolgozottabb ahhoz, hogy rokonszenvesek legyenek, ugyanakkor nem követelnek kellő reflektort fényt sem, mégis tudod, ha nem lennének, a történet se lenne kerek. Burek meg igazán übercuki kutya lett, véleményem szerint minden munkahelyre jól jönne egy négylábú stresszcsökkentő.
Nekem mégis Nelli nagyija a No. 1. mellékszereplő, a sajátomra emlékeztetett. Meg úgy egyáltalán: megvolt benne az idősekre jellemző bölcsesség, mégis hagyta, hogy az unokája a maga útját járja.

Még a kisebb hibái ellenére is nagyon elégedett vagyok, kikapcsolt, ugyanakkor meg is nyugtatott, hogy a saját utam megtalálása, és az, hogy mégis mit akarok kezdeni a jövőmmel, huszonévesen is lehet ugyanolyan homály, mint tizenévesen.
És épp ezért ajánlanám én ezt a könyvet inkább tizenhét-tizennyolc év körül, mert akkor már talán jobban ismerősek a témák, amikkel a könyv dolgozik. A tizennégy szerintem alacsony korhatár.
Ha színházba járó típus vagy, azért olvasd el, ha nem, akkor meg azért.
Egy biztos: ez a történet vastapsot érdemel.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Róbert Katalinnal -

Hikari: Ez már az ötödik könyved. Milyen érzés, hogy ennyi történet van már hátad mögött? Helyez ez rád bármilyen nyomást, amikor új kéziratot kezdesz írni?

Róbert Katalin: Minél többet ír az ember, annál rutinosabb, de ha van némi hajlama a maximalizmusra, akkor a rutinnal együtt elkezdi egyre hamarabb észrevenni a hibákat, és egyre kevésbé szeretne olyan kéziratot kiadni a kezéből, amiben hibák maradtak. Úgy gondolom, kiadói oldalról is jogos elvárás lehet az, hogy az ötödik könyvére az író fejlődjön. Nyilván nincs tökéletes kézirat, meg hát a szerkesztőnek is kell hagyni cincálnivalót, de bizonyos hibákat már fel kell ismerni, ki kell tudni javítani. Na, hát ez a vélekedésem némi maximalizmussal vegyítve simán nyomasztó lehet, igen.

És aztán, ha túl vagyunk az írási vagy szerkesztési szakaszon, jön egy másik izgalom, az olvasók miatti. Nem veszem készpénznek, hogy szeretni fognak mindent, amit leírok. Ugyanúgy szeretnék megdolgozni a szeretetükért most, mint az első könyvnél. Talán ez az érzés kell is ahhoz, hogy az emberben maradjon egészséges önkritika.

H.: Írtál már útját kereső fiatalról, másságról, de volt, hogy úgy éreztem, felnyitottad a szememet. Hogy jött egy színházi történet ötlete? Te színházba járósnak neveznéd magad?

R. K.: Igen, én gyerekkorom óta nagyon sokat járok színházba. Ehhez képest szinte nem is értem, miért „csak most” jött ez az ötlet. Mint a legtöbb regényötletem, ez is egy novella megírása után született, de ezúttal szinte semmilyen kapcsolat nincs a két történet között. Egyedül a rendező, Jani az, aki kedvesen átköltözött a novellából a regénybe, viszont egyben főszereplőből mellékszerepbe szorult egyetlen zokszó nélkül. Rendes fiú.

Mindenesetre Nelli színházzal kapcsolatos érzései erősen hajaznak az én érzéseimre, sőt, a tapasztalatai, gyerekkori és középiskolás színházba járások is. Én sem csak az osztállyal mentem (ellenben az osztálynak szóló előadások szervezésében benne voltam), és én is nagyon sokszor jártam színházba már iskolásként is.

H.: A színház sokszor valóban olyan, mintha egy külön világ lenne, te mégis remekül írtad meg. Volt ebben segítséged? Beszélgettél olyanokkal, akik színházban dolgoznak? Esetleg bejutottál a színfalak mögé is?

R. K.: A nővérem dramaturg, ő volt a szaklektorom. Mivel elég sok éve hallok a munkájáról, életéről, volt egy alapvető képem. Ebben segített amúgy a Csak szex és más semmi című film és a Csak színház és más semmi című sorozat is, amik magyar színházakban játszódnak és meglehetősen pontosak (a javítás során azért kiderült, hogy néha lazábbak, mint egy átlagos színház).

Úgyhogy volt egy alapvető képem, aztán leültem a nővéremmel és néhány kulcspontot átbeszéltünk a háttérvilágról meg arról is, hogyan épülnek fel pontosan a próbák – hiszen ez adja a regény vázát. A háttérmunkákat végző karakterekről további interjúkból és videókból tájékozódtam. A végén meg a nővérem jól megmondta, mit néztem be.

Jártam színfalak mögött középiskolás koromban, és elmentem tavasszal a Katona József Színházba a Hosszúlépés keretében, de addigra a regény már készen volt, szóval az csak egy plusz buli volt. Amúgy a Molnár fizikailag nagyobb, mint a Katona.

H.: A címválasztásnak és Shakespeare „Színház az egész világ…” kezdetű idézetének van köze egymáshoz? (Vagy csak én gondolom túl… :))

R. K.: Nem gondolod túl, de az is igaz, hogy ezt most én sem gondolkodtam túl. Az első címötletemről egyértelmű volt, hogy nem lesz jó, azért elkezdtem felírni mindenfélét, és akkor ugrott be ez a 6 hét a világ. Biztos, hogy a színház az egész világ ott volt a fejemben, de nem tudatosan forgattam ki. Ez amúgy szerencsés. Eddig bármikor próbáltam tudatosan kiforgatott címet adni, azt elvetettük, mert túltoltam. (Lásd Ami a szemnek láthatatlan, amiből egyszerűen csak Szelídíts meg! lett.)

H.: A könyvben – értelemszerűen – sokszor előkerül Shakespeare Hamlet című drámája. Te szoktál drámákat olvasni? Esetleg van kedvenced?

R. K.: Mostanában már ritkán olvasok drámát, nyilván középiskolában volt a csúcs, de hát akkor kötelező is, ugye. Akkor összehasonlító elemzést is írtam Shakespeare-drámákról. A drámákban az a nehéz, hogy alapvetően színjátszásra írják őket. Ugyanakkor meg a színpadon már rögtön kapunk egy értelmezést – a rendezőét –, pedig sokféle módon lehet drámákat értelmezni. Ezért is szeretem megnézni ugyanazt különböző rendezésekben is. Nagyon változatos.

Shakespeare és Csehov nekem tényleg alap, Shakespeare-től nem olyan könnyű kedvencet választani, Csehovtól a Sirály egyértelműen a kedvencem. Továbbá én nagyon szeretem Martin McDonagh-ot (a drámáit és a filmjeit is) vagy éppen Tom Stoppardot is. Nem véletlen, hogy a regényben Stoppardot próbálnak – bár személyes kedvencem tőle az Árkádia.

H.: Annyi különböző étel jelenik meg a regényedben, hogy olvasás után kis híján nekiálltam palacsintát vagy brownie-t sütni. A te kedvenc süteményed/édességed szerepel a regényben?

R. K.: Tudom, tudom, ez egy gonosz, édességevésre buzdító könyv. A következő nem lesz ilyen, ígérem. Nelli a büfében eszik egy nagyon finom Sachert. Az az igazság, hogy én alapjáraton sosem érdeklődtem a Sacher iránt, viszont a közelben van egy kávézó, akiknek mandulalisztes Sacher-tortájuk van, és annyira finom, hogy én írás közben mindig arra a Sacherre gondoltam. Amúgy imádom a túró rudit is…

H.: Hősnőnk Nelli, már diploma után van, gyakornokként kerül a színházba, és igazi jellemfejlődésen megy át. Mit gondolsz, jót tesz a fiataloknak ez az átmeneti megoldás, hogy már nem kell igazán tanulniuk, ugyanakkor a munka szürkesége se szippantja be őket? Segít ez kitalálni, hogy később merre folytassák az életüket?

R. K.: Nem véletlen, hogy sokszor az egyetem végén kötelező a diplomához a gyakorlat. Szerintem ez egy fontos szakasz. A gyakornok vállán nyilván nem nyugszik még olyan sok felelősség, de ha jó főnök mellé kerül, kaphat a kávéfőzésnél komolyabb feladatot is, és beleláthat abba, hogy milyen az, amikor már felelőssége van az embernek. Munkamorált, munkaetikát menet közben lehet csak elsajátítani.

Mert lássuk be, a munka egy hatalmas váltás azoknak, akik nem dolgoztak egyetem mellett. Be kell osztani az időt, fel kell tudni mérni, mire vagyok képes, és kezelni kell azt, ha hibáztam. Mindenki hibázik, szóval sohasem ez a kérdés, hanem az, utána mit teszek. Én nagyon sokat tanultam a főnökeimtől, amikor elkezdtem dolgozni – szóval most ilyen jó főnökö(ke)t adtam Nellinek is, aki(k)től lehet tanulni.

H.: Ha lehetőséget kapnál egy színházi gyakornoki munkára, melyik területet próbálnád ki, melyik munka az, ami érdekel?

R. K.: Középiskolás koromban titkon szerettem volna rendezni. Ma valószínűleg inkább a szövegek felé mozdulnék el. De legjobb egy körforgó-típusú beosztás lenne, ahol sorra beleleshetnék pár hétre mindenki munkájába.

H.: Az eddigi regényeidben macskák szerepeltek. Most váltottál, kutya lett. A madarak azt csiripelték, a következőben meg lovak lesznek. Mondhatom, hogy az állatok-a-történetben amolyan róbertkatis jellemző lett?

R. K.: Vannak az új kéziratban lovak, de azért le kell szögeznem, hogy alapvetően közlekednek velük a szereplők, szóval nem ez az új lovas regény, amire a lovak szerelmesei várnak. Van egy másik állat amúgy, akinek nagyobb a szerepe, és nem kutya, nem is macska. Lehet izgulni. ;)

Nem szeretném kötelező elemnek használni az állatokat, de nagyon sokszor tényleg itt vannak az életünkben, úgyhogy ha úgy érzem, passzol a történetbe, bele fog kerülni. Ma már sok olyan munkahely van, ahová lehet állatokat is vinni, szóval talán nem olyan nagy szám a „színházi kutya”, aki lényegében ott él a büfében, amikor a gazdája dolgozik. De mivel középiskolás koromban hallottam egy ilyen kutyusról, szerettem volna róla megemlékezni.

H: Én minden férfi karaktered szeretem, de állítom, hogy a két K. M. zseniális lett, imádtam, hogy ennyire ellentétei egymásnak. Hozzád ki áll közelebb: Máté vs. Milán? Talán ma már előbbi típusú (értsd: aranyos, kedves, türelmes, segítőkész) pasit nehezebb találni, te erről mit gondolsz?

R. K.: Hát, nem tudom, mennyire árulkodó ez olvasóként, de én Mátét nagyon-nagyon szeretem. Milán hátterére sokkal kevésbé látunk rá, inkább csak a regény vége felé villan fel, hogy benne több is van, mint ez a primadonna-szépfiú, amit mutat. De ha az a kérdés, kivel randiznék, akkor Milánt várom szeretettel edzésre, motiváló (meg szép látvány) lehet, és Mátéval mennék el randira.

Szerintem ők mindketten „modern” férfitípusok, mert a kinézetére ennyire ügyelő pasi, vagy legalábbis ezt nyíltan kimondó, viszonylag új a társadalomban (Milán eléggé metroszexuális), és az, hogy egy fiúnak nem kell macsónak lennie, hanem leveheti a lányt a kedvességével a lábáról, szintén furcsának tűnt volna mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években. Úgyhogy én hiszek abban, hogy léteznek Máték.

H.: Bevallom, engem teljesen elvarázsolt ez a világ, amit felépítettél. Várható folytatás, visszatérünk a jövőben a Molnárba? Mondjuk más karakterek főszereplésével?

R. K.: El tudok képzelni olyan történetet, ami mondjuk Dittára fókuszál, mert az ő karaktere és kapcsolata(i) bőven adnak lehetőséget. Igazából ha nagy az érdeklődés, simán neki is állhatok, de most éppen nem ezen dolgozom.

H.: Dolgozol jelenleg valamin? Ha igen, elárulhatsz róla információt?

R. K.:  Persze, az író ír. Néha még csak tervez, de én általában előre tervezek fejben valamit, miközben írok olyasmit, amit meg előtte terveztem. Úgyhogy igen, dolgozom egy történeten, ami romantikus és olyan témával foglalkozik, ami engem már nagyon régóta érdekel. Sok szempontból más, mint az eddigi írásaim (például nincs benne macska és kávét sem isznak benne, egyetlen kortyot sem), sok szempontból persze hozza azt, ami tőlem megszokott. Izgulok miatta, és mint ilyenkor általában, óvatosan bánok az infókkal. De várom, hogy mesélhessek majd róla.

Köszönöm, hogy időt szántál a válaszolásra!

*Hikari