Vi Keeland: Egomániás


„Ne gondolkodj!  Ma ne! Majd holnap ráérsz.”

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 336
Fülszöveg:
Akkor ​találkoztam Drew Jaggerrel, amikor éppen betört a Park Avenue-i irodámba. Még azelőtt tárcsáztam a 911-et, hogy kipróbáltam volna rajta a vadiúj, szuper menő Krav Maga tudásomat. Gyorsan leállított, miközben jót kuncogott a nevetséges támadási kísérletemen. 
Naná hogy az illetéktelen behatolónak arrogánsnak kellett lennie. Aztán kiderült, hogy nem is volt annyira illetéktelen.
Drew éppenséggel az irodám jogos tulajdonosa volt. Épp szabadságon volt, amíg a saját flancos irodáját újították fel. Amit egy csaló adott nekem bérbe úgy, hogy az valójában nem is volt bérelhető. A fickó tízezer dollárral megrövidített.
Másnap, a rendőrségen töltött hosszú órák után Drew-nak megesett rajtam a szíve, és tett egy olyan ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Cserébe, hogy felveszem a telefonjait, amíg a titkárnője szabadságon van, ott maradhatok az irodában, amíg nem találok magamnak másik helyet. Minden bizonnyal hálásnak kellett volna lennem, és befognom a számat, amikor meghallottam, milyen tanácsokat ad az ügyfeleinek. Nem bírtam megállni, hogy elrejtsem a véleményem. De nem számítottam arra, hogyan reagál a testem minden egyes vitánkra. Pláne hogy úgy tűnt, mi csak vitatkozni tudunk.
Mi ketten épp egymás ellentétei voltunk. Drew egy keserű, haragos, a párkapcsolatokat bámulatosan pusztító fickó, miközben az én munkám meg az, hogy segítsek az embereknek megmenteni a házasságukat. Az egyetlen közös dolog köztünk, az az iroda, amin osztoztunk. És a vonzalom, amit napról napra egyre kevésbe tudtunk tagadni.


Egyre többször jött velem szembe valamelyik Vii Keeland regény, és egy idő után kezdtem azt érezni, hogy ez nem lehet véletlen, lehet üzenni akar az univerzum, hogy olvassam el?!
Próba szerencse alapon írtam az Álomgyár kiadónak, akik küldtek is egy recenziós példányt, szóval most már semmi nem állhatott az utamba, hogy megismerkedjek az írónő munkásságával.


Az alapszituációt egy kavarodás okozza két főszereplőnk között. Amíg Drew elutazik, jogtalanul kiadják az irodáját Emerie-nek, aki egyáltalán nem boldog és nyugodt, amikor kiderül, hogy bizony átverték.
Szerencsére hősnőnk nem köt ki az utcán, helyette alkut köt a helyes ügyvéddel.
Az nap nagy részét együtt töltve nem kell hozzá sok idő, hogy érdeklődni kezdjenek a másik iránt.
Azonban teljesen egymás ellentétei? Meddig tartató állapot ez, és mikor jobb inkább külön utakon járni?


Nem csak az Álomgyár, a Könyvmolyképző is dolgozik/dolgozott az írónő regényeivel, így duplán kíváncsi voltam vajon mit tudhat az a szerző, akinek a könyvei eredeti nyelven 90% fölötti tetszési indexet mutatnak.
Nagyon tetszett a kiindulásként használt irodaprobléma, nem olvastam még korábban ilyen alapszituációt, szóval kíváncsian vártam, mi fog kisülni abból, hogy a két főszereplőnknek egymás mellett kell dolgoznia.
Az egyik szétbombázza, a másik próbálja menteni a kapcsolatokat.

Tény, és való, hogy Vi Keeland nagy fantáziával rendelkezik, erre rájöttem, amikor a történetbe belekerült Beck (és Alexa, bár az ő megjelenésének nem örültem), és ahelyett, hogy elmentünk volna egy szexualitásra épülő történetszál irányába, egészen más témákat érint.
Itt kezdődött a könyv azon része, ami miatt kissé elégedetlen vagyok már most, hogy befejeztem a könyvet. Annyi érdekes és jó témát érintettünk, amit kibontva, elmélyítve, egy szuper regényt kaptunk volna: a gyermekelhelyezés, az apaság kérdése, a kapcsolatok sokrétűség… mind-mind olyan pontja a történetnek, amik megérdemeltek volna nagyobb hangsúlyt, de nem kaptak, legalább is nem úgy, ahogy szerettem volna. Nem tudom, hogy eredeti nyelven is így van-e, vagy a fordítás miatt éreztem ezeket kevésbé jelentős.

A szereplőkkel is ambivalens érzéseim vannak. Mikor elkezdtem olvasni, megörültem, mert Emerei végre egy életképes, tökös női szereplő, aki nem ájul el első körben egy helyes férfitól, aztán rájöttem, hogy mégis elájul, és akkor minden önálló gondolatot kidob az ablakon. DE, tetszett a munkaköre, az idézetek, amiket az ajtóra írt, és a tanácsok, amiket adott. Amikor pedig úgy tűnt, megfogadja a saját tanácsait, kicsit azért elnézőbb lettem vele szemben.
Drew az a tipikus rosszfiú, akinek az ilyen könyvekben mindenképp szerepelnie kell. Egy bunkó, sérült, bizalmatlan férfi, aki viszont emiatt kiemelkedő a munkájában. Aztán a történet felénél két szereplő feltűnésével az ő személyisége is változni kezdett, és megmutatta, hogy az érzelem széles skálája van a lelkében a szeretettől egészen a haragig.


Számomra Beck a történet kedvenc szereplője. Igen, megint egy kis srác, de akkor is zseniális. A hozzáállása, a kommentjei a dolgokhoz, miközben még igazi gyerek, aki képes bízni és nem rontotta még el a szülei közt jelen lévő feszültség, és düh.
Alexával kapcsolatban rövid, és velős leszek: szívesen pofon vágtam volna az ostoba libát, Minden alkalommal, amikor megszólalt.
Sajnálom, hogy Roman nem szerepelt többet, ha esetleg valamikor ír folytatást a szerző, reménykedem benne, hogy ő kerül a középpontba.

Nagyon agyaltam, hogy tulajdonképpen milyen érzések is vannak bennem így, olvasás után, és azt hiszem, még ha nem is tetszett annyira, mint a többi olvasónak, kikapcsolódásként jó volt.
Nem kell tőle sokat várni, se gondolatátformálást, se bölcs gondolatokat, és akkor egy kellemes olvasmány. Legalább is miután elengedtem minden hibát, ami feltűnt a könyvben, és csupán élveztem, hogy május elején, szakadó esős időben, egy forró kávéval olvashattam, már csak azt vettem észre, hogy a végére is értem.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.