Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

…van jó is ebben a világban, csak nagyon kell figyelni, hogy az ember észrevegye.

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 430
Fülszöveg:
Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.



Idejét se tudom, mikor került várólistára a könyv, de rajta van egy ideje. Tetszett a címe, plusz nagyon sok figyeltem olvasta, gondoltam akkor esélyt kellene adni a történetnek is.
Annyi nehéz témájú könyvet olvastam az utóbbi időben, hogy valami lightosra vágytam, mikor elkezdtem olvasni. Rosszul választottam.

Főszeplőink egyáltalán nem hétköznapi helyzetben találkoznak: konkrétan mind a ketten öngyilkosok akarnak lenni és egymást imádkozzák le az óratorony párkányáról.
Itt pedig nem válnak el útjaik, ugyanis együtt kell megoldaniuk a földrajzfeladatot miszerint: fedezzék fel Indiana állam ismert és kevésbé ismert helyeit.

Ami egy egyszerű kocsikázós túrának indul, elképesztő jellembeli utazássá növi ki magát a végére.
Valakinél mindig láttam, hogy olvassa a történetet a molyos figyeltjeim közül, Ashley is megvette idén, de egyszerűen nem volt motivációm, hogy én is beálljak a sorba.
Aztán az egyik kihíváshoz kellett „kék borítójú könyv”, és ez pont kéznél volt, szóval fellapoztam.
Hamar rájöttem, hogy ez bizony nem olyan lightos történet, mint amire vágytam (pedig a Két lépés távolság és a Közel a horizonthoz után már nagyon kellett volna valami) de félretenni nem szerettem volna, mert tudtam, hogy akkor többé biztos nem veszem kézbe.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet: különc. Különc alapszituáció, különc szereplőkkel. Különbözik attól, mint ami általában a kezembe kerül, másabb, mint amire számítottam.

Rengetegen szerették és dicsérték az ismerőseim közül, és lehet pont azért, mert megelőzően két nagyon erős, mélyenszántó regényt olvastam, de nekem ez most nem jött át annyira érzelmileg. Az állam felfedezésének ötlete zseniális, azokat a jeleneteket imádtam (meg is hozta a kedvem, hogy elutazzak valahová a környéken, aztán otthagyjak valami nyomot/jelet, hogy megtörtént), mondjuk mindig is gyengéim az utazós regények.
A post it-es megoldás is aranyos, akaratlanul elgondolkodtam, hogy én vajon milyen szavakat, mondatokat, gondolatokat írnék fel a saját táblámra? Számomra mitől lesz „jó” egy szó? Szóval lehet ilyesmin is gondolkodni olvasás közben.

Meg lehet gondolkodni a szereplőkön is, annyira egymás ellentétei, hogy épp emiatt illenek egymáshoz mégis nagyon jól.
Egyrészt ott van Finch, akinek igen fura hobbija van: öngyilkosságokról, illetve öngyilkosokról gyűjt információkat. Hol képes belesimulni a környezetébe, más esetben pedig akkor se lógna ki jobban, ha fejre állna és nőne még egy karja. Nincs vele valami rendben, ezt lehet már érezni a történet elején. Igazából talán soha nem is volt. Az meg, hogy valaha rendben lesz-e… kiderül.

Violet élete kívülről szinte tökéletes, népszerű, szerető szülei és baráti köre van, keresik a társaságát. De nem minden ennyire egyszerű, ő pedig alig várja a napot, amikor egyetemre mehet, és maga mögött hagyhatja az egy évvel ezelőtt történt esemény sötétségét, ami azóta is nyomasztja és menekülésre készteti.
Mindkettőjük szemszögéből olvashatjuk a történet, azonban ennek ellenére se kerültek hozzám közel a szereplők, valahogy végig olyan távoliak maradtak. Nem tudtam át- vagy megérteni a tetteik mögött lévő motivációt.

Azt hiszem nem a megfelelő időben olvastam. Túlságosan élénken éltek még bennem a korábbi olvasmányaim által keltett érzelmeim, talán ezért nem is tudott rám Jennifer Niven regénye akkora hatást gyakorolni.
Talán majd legközelebb.
De most már tényleg kell valami könnyed, agykikapcsolós kliséhalom, mert ezek a nehéz témát boncolgató könyvek kezdik megülni a gyomromat.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.