Joanne Harris: Szederbor

„Amit az ember nagyon akar, azt végül mindig eléri.”

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 340
Fülszöveg:
Jay ​Mackintosh ifjú korában írt egy könyvsikert, azóta írói válságban szenved. Együtt él Londonban barátnőjével, iszogat és álnéven gyenge regényeket ír. A pincéjében viszont ott lapul hat üveg gyümölcsbor, amelyek megváltoztatják az életét. Vesz egy tanyát az isten háta mögötti kis francia faluban, ahol elbűvöli a táj, az emberek, de még inkább titokzatos szomszédnője, a remeteéletet élő Marise Jay. Végre-valahára belekezd új regényébe, rendbe hozza az elhanyagolt tanyát, beilleszkedik a falu életébe, és egyre közelebb kerül a szomszédasszonya titkának megfejtéséhez. Újra átéli gyermekkora végzetes nyarát, amikor megszűnt a hite öreg barátjában, Joe-ban és annak „hétköznapi mágiájában”. De Joe váratlanul visszatér, s vele a csoda is. 
Aki ezt a könyvet kézbe veszi, annak különös illat csapja meg az orrát. A cukor és alma és szederzselé és füst rendkívüli, átható illata. Nosztalgiát ébresztő illat, melynek birtokába bátran nézhetünk az ínséges idők elébe… 
Joanne Harris ebben a könyvében is csak szépet és jót tartogat az olvasó számára.

Olyan könyvet kerestem, amivel a NIOK 2017 augusztusi (egy könyv, amiben a gasztronómia kulcsszerepet játszik) és 2019  augusztusi (egy könyv, ami távoli helyre repít) témáját is teljesíthetem.
A csoportban ajánlották Joanne Harris regényeit, nekem pedig ez a könyv meg is volt itthon, ezért esett erre a választásom.

Jay író, akinek tizenöt éve írói válsága van, és nem nagyon tud kilábalni belőle. Úgy dönt, hirtelen felindulásból vásárol egy házat egy eldugott kis francia faluban.
Hamar rájön, hogy nem csupán ihletett talán a varázslatos, nyugodt hangulatú helyen, hanem titkokat is. Mintha még a szőlőtőkék is rejtélyekről suttognának a szomszédból.
Ráadásul gyerekkora nyarainak nap csókolta emlékei is egyre jobban kísértik.

Nem olvastam még semmit az írónőtől, viszont a Csokoládé című regényét régóta ajánlgatja nekem Dóri (és én megfogadtam, hogy elolvasom. Tényleg. Valamikor :)). Könyvtárban jártam ugyan a napokban, de elfelejtettem megkérdezni, van-e kölcsönözhető Harris regény jelenleg az állományban, szóval azt kezdtem el olvasni, ami éppen kéznél volt. Egyébként is régóta kacsingat rám ez a történet, még évekkel korábban hosszú, kórházban töltött napok kitöltése céljából kaptam ajándékba, de akkor nem kezdtem el olvasni.

Ahogy nekikezdtem, rájöttem, hogy akkor miért nem csúszott: lassan kezdődik, és hiába több, mint háromszáz oldal, valódi, pörgős cselekményről nem igazán beszélhetünk. Mégis volt egy olyan érzelemdússága már a kezdetektől, ami beszippantott.
De lehet, csak azért, mert kifejezetten szeretem és keresem a Franciaországban játszódó történeteket Joanne Harris pedig nagyon szépen, érzékletesen írja le a környezetet, teremt különleges, békés, kisvárosi hangulatot. Megjött a kedvem, hogy némi ruhával és ellátmánnyal felkerekedjek és magam is ellátogassak a Bordeaux-tól nem messze lévő településre, aztán zöldségeket termesszek, lekvárt főzzek, gyógynövényekből „talizmán”zacskókat kössek, és egyszerűen csak élvezzem egy más, távoli táj minden varázsát.
Tökéletesen adagolt mágikus realizmus, a Különlegességek zamatát szinte a nyelvemen éreztem, a termőföld puhán, sötéten hullott ki az ujjaim között, a békesség, ami az egész történet sajátja, meleg takaróként ölelt körbe.

Hiába Jay a főszereplő, nekem végig kicsit távoli maradt, olyan érzésem volt, hogy maradt a karakterének egy fel nem fedett, meg nem ismert része. Író volt, aki francia gazdálkodóvá vált, és nagyon nagy jellemfejlődésen esett át, ahogy haladtunk a történetben, mégis van bennem némi hiányérzet vele kapcsolatban.
Ellentétben Joe karakterével, akit csupán a visszaemlékezésekből ismerünk meg, mégis nagyon megkedveltem. Hatalmas tudással, fantáziával megáldott öregúr, aki néha kissé bogarasnak tűnik, de rájöttem olvasás közben, hogy nem az. Hiszen a növényekkel való bánásmódja, a gyógynövényes tasakok miért ne működhetnének a valóságban is? Ha valakinek van lehetősége kipróbálni, beszámoló jöhet.

Marise karaktere a könyv végéig maga a nagybetűs REJTÉLY, még csak ötletem se volt, mi az oka annak, hogy ennyire magának való, visszahúzódó, szinte már tüskés az asszony személyisége. A lányát, Rosat nagyon megkedveltem, bár nem tudom, mostanában miért szeretem ennyire, ha gyerek szereplője is van egy történetnek.
Mint később utánanéztem, Josephine, Roux vagy Narcisse a Csokoládéban is szerepelnek (talán itt azért maradtak meg mellékszereplőnek, nem tudom), szóval most már biztos, hogy az írónő másik könyvét is el kell olvasnom.

Azt hiszem tökéletes történetet választottam ahhoz, hogy megismerkedjek Joanne Harris munkásságával, stílusával.
Hangulat kell hozzá, kicsit meg kell állni, le kell lassulni, hogy igazán át tudjuk élni a történetet. Ízlelgetni kell a szavakat, mint egy jó bort. Kiélvezni a zamatát.
Nehéz volt visszatérni a valóságba a francia faluban tett kirándulás után.