Novellázzunk: Tudásfa

Sziasztok!
Volt kedvem, hogy írjak, viszont a miről-re nem igazán találtam meg a választ, az ihlet elkerült. Elkezdtem nézegetni írós kihívástémákat, így találtam rám Szaszkó Gabriella blogján egy szuper képre, ami azonnal megihletett.
Gabi novelláját IDE kattintva tudjátok olvasni.
Mutatom a saját írásomat is.

K. A. Hikari: Tudásfa

Két gyermek született ugyanazon a napon,  egy olyan világban, ahol mindent tudásban mértek.

Kéki okos lány volt. Olyan gyermek, akinek már születése pillanatában kipattant a Tudásfa csemetéje.

Filo butácska fiú volt. Majdnem betöltötte a harmadik életévét, mire a tudásfája bimbózni kezdett.

A lány szülei büszkén dicsekedtek a gyermek tudásával, a fiú szülei lesütött szemmel közlekedtek a város utcáin, kerülve, hogy bárkivel is beszélniük kelljen gyermekük képességeiről.

Aznap, amikor minden megváltozott, borús, szürke augusztus eleji nap volt. Hűvösebb, mint ami augusztusban ilyenkor megszokott volt, a nap csak néha bukkant elő és simogatta meg sugaraival az emberek arcát.

A város összes gyermek fittyet hányt az időjárásra, jókedvűen, nevetgélve mentek a facsemetéikhez. Mindegyikük elméjét csiklandozta az új tudás ami már kihajtott a fájukon. Kíváncsiak voltak arra, ezúttal vajon milyen érték birtokába jutnak: újabb betűt tanulnak meg? Esetleg eddig ismeretlen matematikai művelet lesz számukra ismerős? Vagy természetismereti tudásuk fog bővülni?

Csupán Filó kullogott szomorúan a csapat legvégén, az ő agyának egyetlen apró zugát se csiklandozta új ismeret lehetősége.

Elkeseredetten, csalódottsággal vegyes bosszúsággal lépett oda a aprócska fájához. A többiekhez hasonlóan ő is gondosan nevelgette, szeretgette az elmefáját, azonban ahelyett, hogy szárba szökkent volna rajta újabb- és újabb ismeret, mintha a már meglévők is elszöktek volna előle.

Szó nélkül szedegette össze a lehullott papírleveleket, amiken nem volt egyetlen fekete betű sem. „Én vagyok a legbutább kisfiú a városban. Buta én, buta fa” toporzékol, még azelőtt megtörli a szemét, hogy a könnycseppek kiszöknének a szeméből.

Kéki látja és hallja is a mellette ácsorgó pajtása elkeseredettségét, megszimatolja a saját friss tudást adó lapját, mielőtt odalép a fiúhoz. Óvatosan érinti meg a vállát, aki ennek ellenére is összerezzen az érintésre.

- Mi a baj, Filó?

- Buta vagyok! – törnek elő a szavak a fiúból, mielőtt igazán átgondolhatná. – Nem tudok semmit, nem értek semmit. Sose leszek olyan okos, mint te, Kéki vagy bármelyik másik gyermek a városban.

- Nem vagy buta, csak butaságokat beszélsz – szidja meg gyengéden a lány. – Mi érdekel a szíved mélyén? A világ melyik szegletéről szeretnél megtudni minél többet? Mindenkiben van egy ötlet, egy képesség, ami csak arra vár, hogy szárba szökkenhessen.

Filo hallgat egy darabig, aztán felcsillan a szeme.

- A gazdálkodás. Szeretnék többet tudni az állattenyésztésről, a növénytermesztésről – ahogy kimondja, pillanatokkal később szárba szökken a fiú növényén egy új tudáshajtás, tele információval. Filó elolvassa, és érzi, ahogy a betűk lassan beszöknek a fülén, szavakká állnak össze, és soha többé el nem vehető tudásként megtapadnak a fejében.

- Nevelgesd, szeresd továbbra is a fát, ahogy eddig és hidd el, most már minden rendben lesz.

Amikor néhány héttel később beköszönt a naptári szeptember, Filó büszkén mosolyogva, magasra emelt fejjel cipeli az időközben már szépen megnőtt tudásfa csemetét, hogy megmutassa a tudását a város bölcseinek. Eljött végre az ő ideje!

Viszonozza Kéki kedves pillantását, ahogy a lány elhalad mellette, és bátorító szavakat súg egy másik gyermek fülébe, akinek a Tudásfája pont olyan, mint az övé néhány héttel korábban az övé: gyenge, csenevész, szinte már beteges.

Filó nem „butácska fiú” többé. Sokat kell ugyan még tanulnia, meg kell ismernie a saját céljait, de tudja, hogy ő is olyan, mint a Tudásfája: amíg kíváncsisággal és tudásvággyal van tele, egyre magasabbra és magasabbra fog törni.