Michel Bussi: Fekete vízililiomok

 „Ne hallgass senkire, csak saját magadra!

Kiadó: XXI: század
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 432
Fülszöveg:

Adott ​egy kivételesen tehetséges, tizenegy éves festőpalánta kislány, egy szédítően vonzó tanítónő és egy bagolyszemű, idős hölgy, aki mindent tud és mindent lát, a helyszín pedig a Claude Monet-nak oly kedves, normandiai falu, Giverny. 
Az Epte folyó partján találnak rá Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. A férfit meggyilkolták. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak. 
Egyedül az idős hölgy ismeri az igazságot, ő kalauzolja elbeszélőként az olvasót. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek… 
Bussi regénye is olyan, mint egy lenyűgöző, impresszionista festmény, melynek minden részlete felkelti a kíváncsiságunkat. Apránként fedezzük fel a hol élesen megrajzolt, hol halványan derengő színfoltok mögött rejtőző szereplőket. De ne feledjük: egy kép üzenete akkor tárul fel előttünk, ha kellő távolságból szemléljük a remekművet…



Ashley ajánlása miatt vetettem szemet a könyvre, aztán egyre több pozitív véleményt olvastam, szóval egyre inkább azt éreztem, hogy jó döntést hoztam, amikor úgy döntöttem, szeretném elolvasni.
Ezúton is hálásan köszönöm a recenziós példányt a 21. század kiadónak.

Történetünk igazán érdekes felütéssel kezdődik, ugyanis egy hullát találnak a Giverny egyik folyójában. Az áldozat, Jerome Morval, nem csupán híres szemész, hanem hírhedt szoknyapecér is. Így talán nem meglepő, amikor a nyomozók öt fényképre akadnak, rajta Morval-lal és öt különböző nővel.
Szerelemféltésből ölték vajon meg? Ha igen, kicsoda? Ha pedig nem, akkor mégis ki, mikor és miért tette?

A krimi regények nem tartoznak az elsődleges érdeklődési körömbe, viszont néha szeretek kilépni a komfortzónámból, mert olyan különleges és egyedi történeteket olvashatok, mint Michel Bussi története.  Nagyon bántam volna, hogyha kihagyom.
Ugyan elsődlegesen a gyilkosság, és az ügy felgöngyölítése van a középpontban, azonban Monet is hatalmas szerepet kap. Egyrészt a helyszín miatt, hiszen a cselekmény során végig azokat a helyeket járjuk be, ahol ő élt és alkotott.  Pironkodva ugyan, de bevallom, hogy én sose voltam túlságosan benne a művészetben, a művészettörténelem se az elsődleges érdeklődési köröm, így kifejezetten szívtam magamba minden információt aminek a francia festőhöz volt köze. Érdekes volt, és adott egy újszerű plusz a történetnek.


Szóval egyrészt a festőről beleszőtt információk, másrészt a a hangulat, az elbeszélési mód teszi nagyon különlegessé. Bevallom, ezt az elején szoknom kellett, és a vége felé úgy éreztem, hogy talán akkor is tökéletes lett volna a könyv, ha ötven-száz oldallal kevesebb, de az időszakos hullámvölgyek ellenére élveztem a szerző stílusát. Csak rá kell hangolódni az elején, és türelmesen kivárni, amíg minden apró részlet a helyére kerül, minden törékeny ecsetvonás megtörténik, és még ezután se szabad elveszni a részletekben, különben nem leszünk képesek az egész művet látni.

Ha már említettem az elbeszélési módot, megér egy külön misét. Ugyanis több szálat, több szereplői nézőpontot használt a szerző,  figyelni kellett rendesen.
Ott volt az idős hölgy, aki mindent tud, és mindent lát, de róla nem tudnak, őt nem veszi észre senki. Végig azt sugallja a sorok között is, hogy ő bizony titkot tud, nagy titkot, olyat, ami felkavarja a kis falu állóvizét, de mégse árulja el. Jöjjünk rá magunk, tapogatózzon az olvasó pont úgy, mint a könyv többi karaktere.
Stéphanie Dupain tanítónő az iskolában, de szabadulni akar a béklyóitól, nem teszi boldoggá már a falu és az ott eltöltött napok. Talán az ő karaktere került legkevésbé közel a szívemhez, valahogy nem tudtam igazán megkedvelni, vagy átérezni a helyzetét.

Fanette a tizenegy éves, hatalmas tehetséggel megáldott, csodás képeket festő kislány a másik, aki titkokat rejteget, de talán őt ismerhetjük meg leginkább, az ő édesanyját, barátait, álmait.
Emellett pedig még ott van Laurence Sérénac felügyelő és helyettese Sylvio Bénavides. Az egyikőjüket az érzelmei, a megérzései, míg a másikat a racionalitás és a tények vezérlik. Rettentően különbözőek, azt hiszem mégis emiatt egészítik ki, és tudnak egymással nagyon jól együtt dolgozni.

Amennyire féltem ettől a történettől, hogy nem fog tetszeni - a hullámvölgyek ellenére - annyira berántott.
Múlt és jelen titkai, emberi sorsok, megmagyarázhatatlan események sorozata ez regény, izgalmas és kiszámíthatatlan fordulatokkal. Minden apró részletre érdemes figyelni, mert soha nem lehet tudni, mi lesz hasznos a későbbiekben.
Egész nyugodtan kijelenthetem: 2019 legmeglepőbb története volt számomra A fekete víziliomok.

*Hikari

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.