Kevin Hearne: Üldöztetve (A Vasdruida Krónikái 1.)

„…a becsületről makogtak valamit. Mintha harc közben bármi hasznát lehetne venni. A becsületesség a leggyorsabb út a halálba.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 286
Fülszöveg:
Atticus ​O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegy évesnél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett a kardjára, és évszázadok óta üldözi érte. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csaposlányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére is – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…

Napok óta keresek egy könyvet, ami beszippant és leköt végre, de eddig sorra hagytam abba az olvasást néhány oldal után. Aztán kezembe került ez a könyv a még olvasatlan könyvtári regények kupacomból, és mivel le fog járni napokon belül a kölcsönzési ideje, gondoltam, kezdjük el, hátha…

Hősünk, egy huszonegy évesnek kinéző, de valójában huszonegy évszázada a földön élő druida, aki békésen éldegél Arizonában. De minden jó világnak vége szakad egyszer, így történik ez Atticus-szal is, ugyanis tudomást szerez róla, hogy évszázados ellensége, egy ír isten el akarja tenni láb alól. Már megint.  Vagy még mindig, ez részletkérdés.
Meneküljön, vagy várakozzon, ha életben akar maradni? Kire vonatkozik a halálos jóslat, rá vagy az ellenségére?

AniTiger értékelésében olvastam, hogy az eleje nehezen indul be, legalább 50-60 oldalon át kell „jutnia” az olvasónak ahhoz, hogy élvezni tudja, szóval jó előre felvérteztem magamat.
És tudjátok mi lett a harci helyzet?
Végre megint éreztem, hogy olvasni akarom ezt a történetet, és ez az érzés nagyon-nagyon tetszett. Főleg azért, mert ez a történet kívül esik a komfortzónában, hiszen nem romantikus történet, ugyanakkor az olvasmányossága és a rejtélyessége miatt mégis szívesen olvastam.

Bár tény és való, hogy ez a rengeteg ír istenség még a végére se vált túlzottan követhetővé (no, meg kimondhatóvá), szóval ez azért eléggé lelombozta az olvasási kedvemet néha.

Egyébként a könyv meglepően rövid, nem éri el még a 300 oldalt sem, és oké, hogy trilógia, de azért elviseltem volna még néhány fejezetet, hogy kicsit jobban illetve mélyebben kibontásra kerülhessen a sztori. De nem került, és ezt azért bánom.

Egyébként Atticus és Oberon szuper karakterek és a történet humorforrásai. Druidánk képes egyébként sok egyéb képessége mellett telepatikusan kommunikálni a négylábúval, és ez megannyi vicces, megmosolyogtató helyzetet okoz. Imádtam ezt a párost!

A többieket elég felszínesen ismerhettük meg, nem igazán tiszták még így a végén sem, hogy ki mit akar, mi a motivációja, és bevallom, emiatt elég rendesen hiányérzetem van. Az akcentussal beszélő, folyamatosan whiskeyt ivó nénit nagyon bírtam, de a vérfarkas, Hal nevű ügyvédet, és a Leif nevű vámpírt is. Örültem volna, ha nekik több szerep jut. Mondanám, hogy az istenek közül kit kedveltem, de mivel a névmemóriám pocsék, nem nyilatkozom.

Aki szereti a kelta mitológiát, és a „pasisabb” könyveket (értsd: zero romantika, zero hisztis hősnő, helyette egy éles nyelvű srác, kalandok, és cuki kutya), az próbálkozzon meg vele. Nekem ez most tökéletes kikapcsolódás lett, de nem hiszem, hogy újraolvasós.
Egyelőre azon is gondolkodom, elolvasom-e a folytatást. Annyira nem hoz lázba, mint vártam.

*Hikari