Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 184
fülszöveg:
A színmű, amely a drámai műfaj minden szabályát félreteszi, végül is hatalmas, romantikus költői vízió, amely azonban minden inkább, csak nem éteri, elvont, testtelen műalkotás: teli színei, ragyogó részletei, zsúfolt eseménymenete, realista életképei, gazdag humora a leginkább komplex, összetett alkotások közé emeli.
Vörösmartynak sikerült olyan művet alkotnia, amely egyszerre népmesei egyszerűségű és felépítésű, ugyanakkor az irodalmi alkotásokban még töredékesen is alig fennmaradt magyar reneszánsz ragyogását és eleganciáját is képviseli, de mindezt a romantika legkiérleltebb nyelvén, stílusában filozófiailag, gondolatilag is végtelenül elmélyítve, szimbolikus sugárzásúvá téve.
***
Még valamikor nyolcadikban volt ajánlott, akkor nem sikerült elolvasnom, így evidens volt, hogy ezúttal nem adom fel.
Feladták kötelezőnek is, úgyhogy kicsit húztam rá a számat, de amikor rájöttem, hogy sikeresen be tudom tenni az egyik ponthoz, megkönnyebbültem. Sajnos ennek ellenére se szerettem meg a történetet.
Számomra már az indulás és érdekes, és kissé zavaros egyszerre. Megismerjük a két fő és címadó szereplőt, Csongort és Tündét, akik ugyan együtt töltenek valamennyi időt, ám a leányzót egy boszorkány üldözi, végett kell vessenek az ölükbe hullott pásztorórának.
Tünde elindul Tündérhonba...Csongor pedig utána.
Ez indítja el a cselekményt, és erről fog szólni mind a 173 oldal.
Bevallom, nem egyszer mondtam azt, hogy na jó, én ezt egyszerűen unom, hagyjuk az egészet. Aztán mégse hagytam abba, mivel: A) van még a listámon egy könyv, ami talán még ennél is nehezebb falat lesz,
B) könyvet csak akkor hagyok félbe, ha az tényleg, semmilyen módon nem fog meg.
Nos Vörösmarty-nál nem így történt. Megfogott az a szenvedés, ami a szereplők között volt. Komolyan, mindenki áhítozott valaki után: Csongor <-> Tünde, Ilma <-> Balga, de még szerintem Mirigy, sőt a három ördögifjú is, csak nem sikerült rájönnöm, hogy mi után.
Erősen próbálok egy normális véleményt összehozni, de annyira zavaros volt, és annyira idegesített nyavajgás, meg a túl hosszúra nyúlt bolyongás, hogy egyszerűen nem megy. Talán még a két szolga, Ilma és Balga segített a történeten, ők egész tűrhetőek voltak, szinte normális megszólalásokkal. Oké, ők is epekedtek egymásért, de közel sem olyan mértékben mint a főszereplőink.
Nem igazán tudom, mit kellene mondanom...voltak benne jó, és kevésbé jó részek, zavaró, és kevésbé zavaró szereplők. A történetvezetésre továbbra is azt mondom kusza, néhány karakterről egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mégis minek kellenek? Lehet, hogy elolvasom néhány év múlva még egyszer, akkor nem tartom kizártnak, hogy jobban össze fognak állni a mozaikdarabok.
Mindenesetre csakhogy viszonylag pozitívan zárjam, még egy gondolat: az Éj valóban mindent elnyel, a kalmár pénze, a tudós tudása, a fejedelem hatalma mind hiábavaló; csak a szerelem, a magas és átfinomodott szerelem élvezője mondhatja, hogy nem élt hiába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése