1 éves a blog - magyar szerzőkkel ünnepelek

Sziasztok!
Újabb különleges posztot hozok nektek! Tudjátok milyen nap van ma? (azon kivül, hogy péntek 13) Ha nem az se baj, gondolom, hogy csak én tartom számon.
MA ÜNNEPLI 1. SZÜLINAPJÁT A BLOG! :)) Mikor elkezdtem írni, tavaly ilyenkor, nem hittem volna, hogy lesz erőm és kitartásom, no meg persze ihletem, hogy eljussak ideig. Mégis itt vagyok...és ez olyan jó, és felemelő érzés, hogy nem tudok mást, csak mosolyogni.
Köszönöm mindenkinek, hogy olvastatok/követtetek az elmúlt tizenkét hónapban. Ígérem, hogy a továbbiakban is hozom nektek a jobbnál-jobb olvasnivalókat. 

De most szeretnék ünnepelni, és ebben segítségemre volt több híres szerző is. Ugyanis összeírtam tíz kérdést, amit elküldtem nekik, a válaszaikat pedig lentebb olvashatjátok.
Ezután is köszönöm mindenkinek, hogy vállalta az interjút, időt és energiát szánva a kérdések megválaszolására. Egy élmény volt veletek dolgozni.


1) Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?
On Sai: Semmi. Elég szegény és sok bajjal küzdő családból jövök, és általában lekötött a jelen megváltoztatása vagy túlélése, a jövő sosem érdekelt. 13 évesen rájöttem, hogy más emberek fejében nem zajlanak történetek, úgyhogy gyanítottam, idővel író leszek, vagy ápolt. Ekkor már a pszichológia is izgatott. Freud Álomfejtését olvastam, és sok dolgot nem értettem, így türelmetlenül vártam, hogy öregedjek, és bölcs 17 éves legyek.

Zakály Viktória: Állatorvos nagyon sokáig szerettem volna lenni, mert már akkor is szerettem az állatokat, de a tanári szakma például sosem vonzott mégis az lettem. Az írás és az olvasás szeretete korán megtalált, mégsem gondoltam arra, hogy író leszek, inkább újságírónak és rádiós műsorvezetőnek készültem a középiskolában.

Helena Silence: Orvos, de végül másfelé indultam el.

Andrew Lucas McLlroy: Sokáig állatorvos akartam lenni, mert nagyon szeretem az állatokat, a nagypapám pedig nyugdíjas állatorvos, így példa is volt. Aztán később filmrendező akartam lenni, eleinte kizárólag a rajzfilmek érdekeltek, majd a „normál” egész estés mozifilmek. Sajnos idejekorán rájöttem, hogy a személyiségem alkalmatlan ilyesmire, nem tudnék irányítani egy csapatot, nem vagyok csapatjátékos. Ráadásul Magyarországon nem készülnek olyan filmek, melyeknek megalkotásában szívesen részt vennék, így erről az álmomról csaknem teljesen lemondtam. Azért a forgatókönyvírás még mindig érdekel, ki tudja, talán egyszer kopogtat a lehetőség.
Amúgy, ha nem a foglalkozás felől közelítjük meg a kérdést, akkor gyerekkoromban vadlúd akartam lenni! Kedvenc mesesorozatom a Nils Holgersson volt, rongyosra néztem a kazettákat, és én is vadlúd szerettem volna lenni, hogy elrepülhessek Lappföldre.

Róbert Katalin: Ügyvéd. Biztos volt más is, de ami éveken keresztül kitartott, az az amerikai filmek (és főleg az Ally McBeal című sorozat) ügyvédeinek munkája. Mert gyerekként úgy tűnt, hogy csupán a puszta szavaikkal kell meggyőzniük tizenkét embert az igazukról. És ez tök izgi, nem?

Lylia Bloom: Valaki olyan, aki kardszárnyú delfinekkel foglalkozik. Nagy szerelem volt a Szabadítsátok ki Willy-t! című film, meg úgy amúgy is, csodálom ezeket az állatokat. Csak ugye Magyarországon nem sok lehetőség lett volna rá, valamint biológiából sem voltam túl jó, így erről letettem.

Spirit Bliss: Körülbelül hároméves koromtól tanár, tizenhárom éves koromtól pedig író akartam lenni. A második összejött, az elsőről pedig még nem mondtam le, végül is elvégeztem a magyar szakot az egyetemen, úgyhogy egyszer még lehet, hogy tanítani is fogok.

2) Van olyan szerző, akinek a munkássága nagy hatással volt rád?
On Sai: Igazán nagy hatást nem a szórakoztató írások tették. Szókratész, Simone Weil, Jung, Mello, Tagore, Pilinszky… ők nagy szerelmek voltak. De ha regényeket kéne mondanom, gyerekként rengeteg dolog hatott: Rejtő, Chippendale, Asimov, Twain, London, Card, Dosztojevszkij, Bulgakov, de olvastam logikai könyveket is.

Zakály Viktória: Sok helyen említettem már, hogy én főként klasszikusokat olvasok, így ezek is voltak a legnagyobb hatással rám. Ha konkrét neveket kellene mondanom, akkor Nabokov, Szabó Magda, Márai, József Attila, de Orwell és Szolzsenyicin is nagy hatással volt rám.

Helena Silence: Különböző életszakaszaimban más-más szerzők voltak rám nagy hatással. Szerintem ez így van rendjén, hiszen az érdeklődési kör, az ízlés, maga az élet folyamatosan változik. Rengeteg olyan szerző van, akik formálták a gondolkodásomat, ezért meg sem kísérelem, hogy felsoroljam őket. Mindig úgy gondoltam, hogy minél több és változatosabb könyvet el kell olvasnom, a könyvekből sosem elég.

Andrew Lucas McLlroy: Olyan szerzőt, akinek a munkássága volt hatással rám, nem tudnék mondani, engem mindig is a filmek inspiráltak. A kézirataim is eléggé film jellegűek, ami nem mindig jó, mert ami működik a mozivásznon, az nem biztos, hogy működik egy könyvben, és fordítva. Legfeljebb kedvenceket említhetnék: Dickens, Anne Rice, Stephen King…

Róbert Katalin: Nem is egy. Sőt, a mai napig erősen hat rám az, ha egy kiváló író könyvét olvasom.
Kiemelni Szabó Magdát szeretném, mert rengeteget jelentettek mindig is a könyvei, és az a képessége, hogy egyaránt megtalálja a gyerekeknek, a kamaszoknak és a felnőtteknek szóló mesélői hangot. Rajta kívül Chaim Potok az, aki gyerekként nagyon hatott rám Az ígéret című regényével. Fontos és jó író még Jonthan Franzen (ő egy „friss” felfedezés), Neil Gaiman de J. R. R. Tolkien is.

Lylia Bloom: Vavyan Fable stílusát próbáltam legelőször „utánozni”, aztán rájöttem, hogy nem írhatok más stílusában, meg kell találnom a sajátomat.


Spirit Bliss: Minden könyv, amit valaha olvastam, hatással volt rám, mert mindegyikből tanultam valamit. Így sok író munkásságáról mondhatom, hogy hatott rám. Van, aki csak egy kicsit, van, aki nagyon. Akire elsősorban felnézek mindenféle szempontból, az J. K. Rowling. Bár még csak meg sem közelítem egyelőre az ő tudását, de igyekszem, hogy idővel felérjek hozzá.

3) Nehezen vagy könnyen jön egy új ötlet a regényhez?
On Sai: Az ötlet könnyen jön, de egy-két évet gondolkozok, megforgatom az agyamban, mielőtt bármit leírok. Sok regénytervet nem írok meg, csak játszom a szereplőkkel. Ha nem elég erősek a karakterek, vagy nem feszít a történet, akkor amúgy is félbehagynám a regényt. Most például egy 16 éves nephilim dumál a fejemben pimasz E/1-ben, de kiteszem a szűrét. 

Zakály Viktória: Ez egy olyan dolog, amit nem lehet görcsösen akarni. Nem tud az ember (én legalább is biztosan nem) leülni azzal, hogy most kitalálja az új kéziratának alapjait. Az ötlet jön, csak úgy: zenehallgatás, buszozás vagy éppen mosogatás közben. Először még csak hópihe, aztán tovább gyúrva már labda lesz.

Helena Silence: Változó. Lehet, hogy ez inkább önismereti kérdés. Eddig egy olyan regényötletem volt, amelyet meg is valósítottam, két könyv született belőle. A második ötletemen most dolgozom. Ha a harmadik ötlet is megérkezik, valószínűleg már tudni fogom a választ a kérdésre, de tulajdonképpen nem szoktam ötleteket keresni, így a könnyen a megfelelő azt hiszem.

Andrew Lucas McLlroy: Ha nincs rajtam nyomás, akkor könnyen. Valósággal záporoznak. Ha kiadói rendelésre, szerkesztés során, vagy egy pályázatra készül az adott mű, akkor általában vért izzadok, hogy valami értelmes jusson eszembe.

Róbert Katalin: Ha a történeten belül kell egy kérdést megoldani, akkor általában hagyom, hogy a karakterek „vezessenek”. Ha jól végeztem előtte a munkámat, akkor sikerült annyira kitalálni a személyiségüket, hogy megvannak a saját válaszaik a felmerülő kérdésekre.
Ha nagy alapötletről van szó, hogy miről is szóljon az új regény, azt általában a véletlen, egy félmondat, elmesélt történt, valamilyen alapötlet (amit háromszor kiforgatok) szokta hozni. Tehát nem ülök és töprengek rajta, csak hagyom, hogy beugorjon a téma.

Lylia Bloom:  Általában könnyen. Az alapötlet mindig nagyon könnyen jön, de azt nagyjából két mondatban össze lehet foglalni. Azután jön a neheze, a részletek kidolgozásával, az szokott tovább tartani.

Spirit Bliss: Az ötlet mindig könnyen jön, vagy ezernyi regényötlet van a fejemben. A nehéz inkább az, hogy legyen időm mind megírni, valamint hogy úgy tudjam mindegyiket megírni, ahogyan azt szeretném. Előfordul ugyanis, hogy a fejemben egy ötlet jónak tűnik, de ahogy elkezdem írni, nem úgy jön ki a kezem alól, ahogyan azt elképzeltem.


4) Milyen körülmények kellenek neked az ideális íráshoz?
On Sai: Egy fülhallgató, sok tejeskávé, meg a macska kirakása. Bármilyen környezetben tudok írni, úgyse hallom meg, ha beszélnek hozzám. Három gyerekem van, ha mindig csöndre vágynék, sose lenne kész semmi. Már megszokták, hogy írok. Sőt, a kis disznók ki is használják a lehetőséget, tudják, hogy félig egy másik világban járok. Szó szerint csak a tőmondatokat fogom fel, az összetettebb mondatokat vagy hosszabb rizsát már nem tudom értelmezni, így ilyenkor kérnek plusz pénzt, vagy hozzák az ellenőrzőt. Aztán amikor órákkal később kapcsolok, hogy mit körmöltem alá, ártatlanul ácsorognak, hogy de hát miért hozom fel újra a témát, ne legyek ilyen izé.

Zakály Viktória: Csendben szeretek írni és egyedül, de voltak már olyan extrém körülmények is, amikor egyik sem teljesült, de szerencsére van egy világ kikapcsol gombom, amivel szuperül ki tudom zárni a külvilágot. Ez egyébként igaz arra is, amikor olvasok.


Helena Silence: Semmi Internet, nyugodt környezet. Ez elég szokott lenni.

Andrew Lucas McLlroy: Egyedüllét és teljes csend. Gyakran ihletnek meg filmzenék, vagy ezek a mostanság divatos „epic music” összeállítások, de írás közben még ezeket is kikapcsolom. Az egyetlen, aki bent lehet a szobámban, miközben dolgozom, az a kutyám, vagy a macskám. Vagy mindkettő.

Róbert Katalin: Nem ragaszkodom semmihez – csak a laptopomhoz, kézzel ma már nehezebben alakul a dolog, mert nem tudok elég könnyen javítani. De írtam már kanapén és íróasztalnál, a szobámban, egy zsúfolt kávézóban és egy kis falusi házban a verandán is. Megy néma csöndben és zene mellett egyaránt, mert ha nagyon magába szív a történet, minden mást kikapcsolok.

Lylia Bloom: Csak nyugalom legyen, a többi nem számít. Muszáj, hogy bele tudjak mélyedni a történetbe, belecsöppenni a szereplők lelkivilágába, azt pedig csak akkor tudom, ha csend és nyugalom van körülöttem, vagy esetleg szól valami zene. Szóval leginkább esténként szoktam írni.


Spirit Bliss: Az ideális körülmények azt jelentenék, hogy megélhetek az írásból, és így akkor ülhetek le írni, amikor jólesik és ihletem van hozzá. De persze, a körülményeim nem ideálisak, így munka mellett akkor írok, amikor épp tudok. Egyébként a szobámban szeretek írni, az íróasztalomnál ülve, úgy hogy a hátam mögött megy a tévé háttérzajként, és a kezem ügyében van egy bögre tea.



5) Mikor írod a regényt, engeded, hogy a környezeted befolyásolja/beleszóljon a történet alakulásába?
On Sai: Ó, már gyerekként beleszólt az öcsém. A Hamupipőkét elmeséltem neki rémtörténetként, de viccesen, és krimis megoldással is. Szeretek másnak mesélni, három szóból bármikor összehozok egy novellát. A regények viszont mások, ott összetettebb a háttér, bonyolult a szereplők kapcsolata, és eleve csak akkor ülök le írni, ha tudom a történetet. Ebbe nem lát bele más. Később, amikor már a sorokat írom, még egy réteg rakódik a műre. Akkor jön be a pontosabb háttér, a mellékszereplők viselt dolgai, és ennél nagyon vicces, ha mások is belecsipognak. Minek meséljek úgy és olyanról, ami az olvasót nem érdekli? 

Zakály Viktória: Soha. A történetet mindig egyedül találom ki, nem is avatok bele senkit, amíg le nem írtam teljesen. Van, hogy kérdezek ismerősöktől, vagy tanácsot kérek olyan témában amiben nem vagyok jártas (például egészségügy), de a sztoriba nem engedek beleszólást. Ez alól kivétel, a mostani kéziratom, ahol a férjem segítségét kértem, hogy adjon nevet a főszereplő lánynak. Remekül teljesítette a feladatot.

Helena Silence: Naná, a legjobb ötleteket és csavarokat néha a saját környezetem befolyásolja. Rengeteget lendíthet egy íráson, ha nyitva tartod a szemed és figyelsz.

Andrew Lucas McLlroy: Egyáltalán nem. Igazából senki sem olvassa a történeteimet, míg azok el nem készülnek. Csak azután szeretem megmutatni őket, miután többször átolvastam, mert szégyellem a hibákat. Ráadásul még mindig nehezen engedek be bárkit is a világomba, furcsa, kettős érzés, ha valaki olvassa az írásomat. Egyrészről félelmetes, mert az a kézirat én vagyok, az első betűtől az utolsóig. Másrészről viszont nagyon jó dolog és izgatottan várom, hogy az illető mit szól az alkotásomhoz.

Róbert Katalin: Vannak emberek, akikkel szoktam beszélgetni a készülő műről, olyanok is vannak, akik folyamatában olvasnak bele. Nagyon hasznos, ha már közben jelzik a kérdéses vagy kevésbé érthető pontokat, mert akkor tudom, hogy min kell variálnom.
A cselekménybe nem igazán szólnak bele, ez nem is feladatuk, legfeljebb abba, ha valaminek nem látják a logikáját – és akkor azt érdemes átgondolnom, mert könnyen lehet, hogy nekik van igazuk.

Lylia Bloom: Előfordul, hogy kérek tanácsot. Van néhány ember, akik szokták olvasni alakulása közben a regényeimet, őket szoktam megkérdezni, ha elbizonytalanodom, hogy például egy-egy szereplőtől hiteles-e az adott cselekedet, vagy hihető-e, hogy azt mondja, amit a szájába adtam.

Spirit Bliss: Nem, nem engedem. A regényt én írom, én találom ki a sztorit, a karaktereket, a cselekményt. Az én fantáziám. Örülök, ha az olvasónak tetszik a történetem, de azt sem bánom, ha azt mondja, ő másképp írta volna meg. Akár meg is teheti fanfiction formájában, ha szeretné. Számomra ez is pozitív, hiszen annak ellenére, hogy nem ugyanúgy képzeltük el a történetet, a regényem mégis megihlette őt, működésbe hozta a fantáziáját.

6) Hogyan tudod legyőzni az alkotói válságot?
On Sai: Nem győztem le. Nagyon elemzős gondolkozásom van, és egyszer összeszedtem, milyen pszichés és környezeti dolgok válthatnak ki válságot, és pontosan hogyan. Aztán rájöttem, tök mindegy, mert megoldani nem tudom. Végül az egyik barátom mondott valami furcsát. Megkérdezte, észrevettem-e, hogy évek óta minden egyes novellánál és regénynél másfél órában elmagyarázom neki, hogy nem elég jó a mű, nem tudok írni, sose lesz kész. És mellette évente írok 6-800 ezer leütést, termelékenyebb vagyok, mint más depresszió nélkül. Akkor jöttem rá, hogy hülye vagyok. Úgyhogy szépen elfogadtam, hogy írói válságban élek, és berendezkedtem rá. Fogalmam sincs, hogyan készül egy-egy regény.

Zakály Viktória: Szerintem sokféle alkotói válság van, sokféle írótípus és még több módszer. Nekem egyelőre még nem kellett ilyenhez folyamodnom, de biztosan kipróbálnám a vissza az alapokhoz módszert. Ami egyszer működött, az másodszor is fog.

Helena Silence: Eddig egyszer volt benne részem, az Ezüsthíd írásakor. Nem is alkotói válságnak nevezném, inkább valamiféle várakozásnak. Nem vagy benne biztos, hogy megtörténik, de azt tudod, hogy hamarosan kiderül, hogy igen vagy nem. Persze, ha akarunk valamit, azért tennünk is kell, így néha keményen kellett hajtani azért, hogy haladjak.

Andrew Lucas McLlroy: Erre nincs biztos recept. Az embernek önmagában, és önmaga körül kell rendet raknia /olykor szó szerint/ ha azt szeretné, hogy az ihlet újból megtalálja. Bár az ihlet talán nem is a legjobb szó erre, az írás egy más tudatállapot. Azt biztosan tudom, hogy az olvasás segít eljutni ebbe a tudatállapotba, ha hosszabb ideig nem olvasok, akkor az írás is nehezen megy, vagy épp sehogy.

Róbert Katalin: Nem erőltetem az írást. Ez az egyetlen, amiben hiszek. Ha éppen nem megy, hagyni kell.
Egyébként a visszaolvasás mindig hasznos, mert hangulatba hozza az embert, könnyebb tőle felvenni a fonalat. És sokszor azt is haladásnak érzi az ember, ha visszaolvasva javított a történeten.

Lylia Bloom: Olvasással. Ritkán jön rám az alkotói válság, de olyankor nagyon rossz, és tényleg semmit nem tudok írni. Na, olyankor teljesen félreteszem az írást, és olvasok, amíg vissza nem jön az „írhatnék”.


Spirit Bliss: Sosem volt még igazi alkotói válságom. Maximum napok telnek el úgy, hogy nincs kedvem és ihletem írni, aztán mindig újra visszatér a múzsám. Azalatt a pár nap alatt csinálom a mindennapi dolgaimat, a szabadidőmben pedig olvasok, filmet nézek, zenét hallgatok, vagy a barátaimmal vagyok.



7) Mennyire fűzöd bele a saját szemelyiséged a karaktereidbe?
On Sai: Tudatosan semennyire. Csak szórakoztatni akarok, és az olvasónak mesélni képzelt világok képzelt szereplőiről. Ahogy más ismerőst sem írok bele a regénybe, úgy önmagamat sem.
Viszont minden írásban ott lapul valami az íróról is. Például a Calderon regényekből jöttem rá, hogy a párkapcsolati felfogásom ösztönszinten az egyenlőség és önállóság, és nem a mostanában divatos”erős pasi és bénázó csaj”. Nekem mindig az olyan srácok tetszettek, akiket nem zavar az én önállóságom, nem érzik magukat kevesebbnek tőle. Meg az udvarlásnak is van egy rituáléja, és egyfajta játékossága. Nincs izgalmasabb, mint ahogy egy fiú és egy lány kerülgeti egymást. 

Zakály Viktória: Nehezen tudok eltekinteni, vagy elvonatkoztatni magamtól. Azt hiszem, nem tudnék olyan főszereplőt egy egész történetszálon keresztül vezetni, akiben semmi hasonlóságot nem találnék magammal. Lehet az egy sorozatgyilkos is, de ha szereti a Nutellát üvegből enni kiskanállal, mint én, máris megvan a közös pont.

Helena Silence: Úgy gondolom, ez bizonyos szintig elkerülhetetlen. Persze vannak a személyiségemtől homlokegyenest eltérő karakterek, akiket a fantáziámra és a megfigyeléseimre alapozhattam, de például Lenában vagy akár Victorban is van olyan vonás, amelyet magamból kölcsönöztem.

Andrew Lucas McLlroy: Ez a történettől függ, egy régebbi írásomban, Az álmokon túlban a főszereplő egy fiatal srác, aki a való világot végtelenül szürkének és unalmasnak látja. A regény során kiderül, miért, ő valójában nem ember, egy fantáziavilágból érkezett. Oliver/Odayin karakterébe nagyon sokat adtam önmagamból. Azóta távolságtartóbban kezelem a szereplőket, legfeljebb egy-két vonást örökölnek tőlem, az én valódi személyiségem, világlátásom sokkal inkább a történet egészében, mondanivalójában jelenik meg.

Róbert Katalin: Biztosan ott vagyok minden szereplőben. Soha nem írok olyan karaktert, aki egy az egyben én lennék, viszont egy-egy gondolatom vagy egy-egy nekem fontos dolog felbukkan itt-ott. Mint ahogy más emberek, barátok és ismerősök is ott vannak a karakterekben. Sohasem mintázok figurákat konkrét emberekről, de sokszor veszek át egy gondolatot vagy viselkedési mintát.


Lylia Bloom: Igyekszem teljesen elvonatkoztatni. Inkább megtörtént apróságokat szoktam beleírni, kisebb, viccesebb dolgokat. Persze, akaratlanul is belekerülök a könyvekbe, mert szerintem az ember nem tudja kiiktatni saját magát.


Spirit Bliss: Soha nem volt még olyan karakterem, aki egy az egyben olyan lett volna, mint én. Viszont megesik, hogy néhány tulajdonságomat odaadom a karaktereimnek. Van, amelyikük teljesen más, mint én, és akad, amelyik bizonyos helyzetekben úgy gondolkozik vagy cselekszik, ahogyan én szoktam. Az eddigi regényeimből, aki a legjobban hasonlít rám, az Camilla az Árnyékvilágból, de neki is vannak olyan tulajdonságai, amik bennem nem találhatók meg.



8) Volt, hogy valamilyen - számodra - fontos ötletről/fordulatról le kellett mondanod, mert később nem illett bele a történetbe?
On Sai: Igen, át kellett írni miatta a teljes sorozattervet. A Scar regény ősvariánsában Don sejtet kér emlékbe Scartól, de annyira magányos, hogy titokban összedob egy babát belőle, egy Sylvia nevű kislányt. Később pedig azért vállalja be az agymosást, nehogy Lucy rájöjjön a gyerekre, majd a kislány Artúrhoz és Chesterhez csapódva nő fel. Azonban Raana Raas elolvasta a regényt, és mondta, ez kihasználás, egy háromszáz éves lény és egy fiatal lány között nem jó a romantika (lett volna egy kicsi abból is). Sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem, kihúzom ezt a szálat, és ezzel Sylviát is. És döbbenetes módon aznap éjjel azt álmodtam, hogy eljöttek a szereplők, Calderontól kezdve mindenki, az ágyamra ültek, és sírva kértem bocsánatot a gyerektől, hogy nem születhet meg, egy másiktól, hogy megölöm, ők pedig azt mondták, megértik.
Amikor évekkel később megírtam a második kötetet, a Lucyt, a gonosz mentál gyereke egy teljesen jelentéktelen kisfiú lett volna, akit bevisznek ördögűzésre, majd soha nem látjuk. De írás közben az egész jelenet átalakult, mintha ki akarna törni a semmiből, pimasz módon megszületett ez a kislány Szilla néven, sőt a felnőtt Szilla is belépett, és a kerettörténetben markánsan megjelent. 
Szóval a rossz ötletek nem biztos, hogy rosszak, csak talán nem a megfelelő formában vannak még.

Zakály Viktória: Igen, volt már ilyen, nem is olyan régen. De nem bántam, mert egy sokkal jobban a történethez illő cselekménysort sikerült kitalálnom. Amíg lehet, igyekszem úgy csűrni-csavarni a szálakat, hogy minden fontos kis mozaik a helyére kerüljön és ne kelljen semmit sem kidobni.

Helena Silence: Az írás során nem volt ilyen. A szerkesztés során előfordult, hogy egy-két részt ki kellett hagyni, de ilyenkor mindig egyetértettem a szerkesztőmmel, és tényleg jobb lett tőle a kézirat. Ezek igazából mellékszálak voltak, nem befolyásolták a történetet.

Andrew Lucas McLlroy: Igen, az Árnyból az angyal szerkesztése, utómunkálatai során előfordult, hogy kimaradtak, lerövidültek részek a regényben. Például volt egy fejezet, ami teljes egészében Dorien történetét mesélte el, de szerkezeti okok miatt ki kellett vágni. Eline története is jóval hosszabb volt, mint a végleges verzióban. Legjobban a Jeruzsálem ostroma körüli részeket sajnáltam, ott kimaradt egy jelenet, amit nagyon szerettem, de lehetséges, hogy be tudom illeszteni a második kötetbe.

Róbert Katalin: Persze, van ilyen. Kellett már kihúzni jelentet is, és van olyan, hogy valami egyszerűen nem illik az adott figurához vagy az egész történethez. Ezt el kell fogadni, mert bármilyen jó is előre tervezni, vázlatolni, a regény önmagát is alakítja, ahogy a kis részletek a helyükre kerülnek.

Lylia Bloom: Eddig szerencsére ilyennel nem akadtam össze. Általában sikerül úgy vinnem a történetet, hogy olyan irányba haladjon, ahova szeretném. De ha valami mégsem passzol bele, azt simán kihagyom. Eddig még nem viselt meg egy-egy cselekmény kihagyása.


Spirit Bliss: Nem, még nem volt ilyen. Általában a fontos ötleteim, fordulataim pont úgy születnek meg, hogy pontosan passzolnak oda, ahová kell. Pont azért jutnak eszembe, mert logikusan következnek a cselekményből.

9)  Van olyan szereplőd, akivel az életben valószínűleg barátok lennétek?
On Sai: Ha találkoznánk egy társaságban, biztos, hogy felfigyelnénk egymásra, de szinte nulla az esélye, hogy barátkoznánk. Egyikünk sem menne tovább felszíni udvariasságnál. A legtöbb szereplőm ebben hasonlít rám, mindegyik zárt és elvan önmagában is. De ha valami csoda folytán mégis kialakulna barátság, azért Scart és Calderont például nem merném egy légtérbe engedni, de Lucy és Adler se az a közös bográcsozásos fajta, a konyhakéseket biztos elpakolnám. 

Zakály Viktória: Ezen már én is gondolkodtam. Van, hogy úgy beszélek róluk, mintha élő emberek lennének, ezen még most is meglepődök és az őrület első jelének tekintem. Ha nem is barátok lennénk, de nagyon sok mindent tudnék kérdezni tőlük, és persze szívesen megnézném őket tetőtől talpig, hogy olyanok-e amilyennek a fejemben kinéztek.

Helena Silence:
 Azt hiszem mindenkivel jól kijönnék, kivéve persze azokkal, akik szabadidejükben gyilkolásztak a könyvben. Barátok valószínűleg Emmával lennénk. A személyiségét tekintve Lena után ő nagyon közel áll hozzám.

Andrew Lucas McLlroy: 
Igen, a fentebb említett sráccal, Oliverrel bizonyosan jó haverok lennénk, a szürke embervilágban kölcsönösen támogatnánk egymást, Aghar birodalmában pedig felpattannánk Bagu hátára, hogy „sárkánytávlatból” csodáljuk meg valódi otthonunkat, a fantáziavilágot.

Az Árnyból az angyal szereplőjével, Doriennel, az elf fiúval is jó barátok lennénk, az állatok és a természet iránti szeretetünk volna az összekötő kapocs.
A legutóbbi kéziratom, a Csillaglány főszereplője Badru, a fiatal katona, akit gyerekkora óta kemény kiképzésnek és agymosásnak vetettek alá. Miután levetkőzi a belenevelt felsőbbrendűségét és a Birodalom iránti hűségét, egész biztosan jó barátok lennénk.

Róbert Katalin: Remélem, hogy majdnem mindenkivel jól megértenénk egymást, mert szerintem jó fejek a szereplőim. Én mindegyiküket szeretem, és bármelyikkel szívesen kávéznék egyet. Persze a Szívből, színből, igazán Patrikja nyilván nem engedne közel magához (az elején), Alexszel viszont jól ki tudnánk jönni. És én Lillával is szívesen beszélgetnék, Noémit meg imádnám.
Az új, november végére várható regényből a legszívesebben Gáborral barátkoznék, de az biztos, hogy Barbival és Vencellel is jól megértenénk egymást. (Jó, jó, Vencel mindenkivel jól kijön, nem lenne nehéz…)

Lylia Bloom: Szerintem az összes főhősöm ilyen. Mivel szerethető karaktereket próbálok alkotni, kézenfekvő, hogy szimpatikusak számomra.

Spirit Bliss: Az Árnyékvilág trilógiából Julie. Pont az én ellentétem, de épp ezért jóban lennénk szerintem. Én nyugis típus vagyok, ő képes lenne felpörgetni, amikor szükség van rá. Én nem igazán szeretek beszélni, viszont jó hallgatóság vagyok, ő meg csacsogós lány, aki mellett nem lehet unatkozni. Én realista vagyok, ő elég őrült ahhoz, hogy néha kiszakítson a valóságból, és rávegyen, hogy élvezzem az életet. Szóval igen, ha létezne, valószínűleg jóban lennénk.

10) Milyen érzések vannak benned, miután bejezel egy kéziratot?
On Sai: Az első zárás akkor van, amikor a fejemben összeáll a történet. Az hatalmas érzés, elsöprő lelkesedés, olyankor minden sztorit szupernek érzek, minden világot egyedinek.
Aztán rengeteg munka jön, hosszú hónapok, mire a papíron is megvalósul. Nagyon szeretem az írás folyamatát, izgalmas, ahogy szavakká formálódnak a fejemben lévő képek. De a végén kimerülök, általában már utálom, főleg, hogy rengeteget kell ülni közben. Ilyenkor nagyon megkönnyebbülök, amikor vége, leírom az utolsó szót, és sóhajtva arra gondolok, ez itt szar, ott szar. Aztán jön a javítás, és rájövök, semmi nem elég jó. Ez a második „vége”, ilyenkor már nyűglődök.
Majd jön a harmadik zárás, ez pedig, amikor látom a kiadónál a kész könyvet. Megvalósult, már nem lehet rajta változtatni. És ilyenkor kisimulok, vállat vonok, és fütyörészni van kedvem… Innét kezdve az olvasókhoz megy, nekem meg jöhet más történet, más álmodozás, új utak, melyeket annyira szeretek.

Zakály Viktória: A legjobb érzés a világon! Vegyes érzelmekkel teli megkönnyebbült sóhaj - így tudom összefoglalni. Egyik írótársam azt szokta mondani, hogy legyőzi a történetet, neki az írás erőpróba. Nekem például egy közös séta - a hegynek felfelé. És amikor az írás végén együtt (én és a történet) feljutunk a csúcsra és letekintünk az alattunk fekvő városra,ami addig épült, amíg mi mentünk egyre feljebb, hát az leírhatatlan érzés. Még egy írónak is....

Helena Silence: Öröm, büszkeség, és jó pár hétig hatalmas hiányérzet.

Andrew Lucas McLlroy:  Elégedettséget érzek, hogy alkottam valami jót, valami fontosat, maradandót. Valamit, ami talán másoknak is tetszik majd, és nem csupán jól szórakoznak olvasás közben, hanem némi útravalót is összecsipegetnek, ami a javukra válik az életben.

Róbert Katalin: Nagyon felszabadító érzés, hogy kész van, sikerült megírnom, amit akartam, teljes és kerek. Utána persze nyilván sokat kell még javítani, hogy még teljesebb és még kerekebb legyen – de a befejezés pillanata hatalmas öröm. Nagyon szeretem.

Lylia Bloom: A legelső kéziratom befejezésekor hirtelen nagyon üres lett minden. Amíg nem készült el, minden szabad percemben azon gondolkoztam, hogyan legyen tovább, mit csináljanak, stb. Aztán készen lett, és nem volt min gondolkozni. Azóta ilyen nincs, mert vagy azonnal új ötletekkel telik meg a fejem, vagy már régebbi ötleteket szedek elő, vagy egész egyszerűen sóhajtok egy nagyot, és elolvasok pár könyvet. Minden regény befejezése nagy boldogság, mert néha még ma sem hiszem el, hogy már a sokadikat fejezem be.


Spirit Bliss: Először is öröm, mert ismét sikerült befejeznem valamit, aminek nekikezdtem. Most az utolsó regényem esetén ez az öröm még sokszorozódott is, mivel a postai munka mellett nem voltam biztos benne, képes leszek-e egy év alatt megírni egy történetet. Szükségem volt arra, hogy bebizonyítsam magamnak, menni fog, és amikor sikerült, az extra örömmel töltött el.

Aztán ott a megkönnyebbülés, hogy most kicsit megpihenhetek. Ez alatt azt kell érteni, hogy most kicsit átruccanhatok egy másik történetembe, és nekiállhatok azt megírni. És végül ott a hiányérzet. Mert az ember megszereti a történetét, a karaktereit, és furcsa, amikor már nem kell foglalkozni velük tovább. Kicsit olyan érzés, mintha lenne egy barátod, akivel nap mint nap találkoztok, aztán egyszer csak elköltözik külföldre, és el kell szakadnotok egymástól.



Remélem mindenki számára érdekes interjú volt, és legalább egy kedvenc/kedves írótok válaszait megtaláltátok :) On Sai, Zakály Viktória, Helena Silence Andrew Lucas McLlroy, Róbert Katalin, Lylia Bloom és Spirit Bliss még egyszer köszönök mindent <3

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jó kérdéseket tettél fel, és érdekes volt a válaszokat olvasni. :)

Aranymag írta...

Nagyon jók a kérdések, és érdekesek voltak az írók válaszai is. Sokukat van szerencsém ismerni, de akit nem, arról most egy kicsit megint érdekes képet kaphattunk! :-D

Aranymag

K. A. Hikari írta...

Aranymag és Babó Buca, ugyanígy érzek én is :) Gondolkodtam elég sokat a kérdéseken, nem akartam sablonosakat feltenni, úgy látszik sikerült :)
Böngésszetek még a blogomon, többükkel találtok még interjút az általa írt könyv értékelése után.

Hikari

Üzemeltető: Blogger.