Stephen King: A napkutya
"Ha a maguk értelmezése szerint a valóságos egyenlő a komollyal, akkor önök eltévesztették a házszámot, és jobb, ha rögtön távoznak."
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 468
Fülszöveg:
Démonok bárhol rejtőzhetnek – legalábbis Stephen King magánbirodalmában, amely azonban nagyon is gyakran emlékeztet bármelyikőnk világára. Mert ugyan ki mondhatná el magáról, hogy az ő tudata mélyén nem lapulnak szörnyetegek, vagy legalábbis nem találkozott még velük… mondjuk, éjfél után néhány perccel?
A könyvtári nyomozó című kisregényben a démon, amely jelen esetben egy roppant eredetien megrajzolt vámpírnő, egy kisvárosi könyvtárat választott legújabb megtestesülése színhelyéül, áldozatául pedig Sam Peebles ingatlanügynököt. Sam a téboly mélyére merülve ismeri fel végül, hogy önmagát, saját múltját, a lelkében lakozó rettegést kell legyőznie ahhoz, hogy szembeszállhasson a sötét erőkkel, s méltóvá váljon a szerelemre.
A kötet másik írásában – s mint Stephen Kingnél megannyiszor – egy gyerek, a tizenötéves Kevin harcol a szörnyeteggel, a Napkutyával, mely a születésnapjára kapott Polaroid fényképezőgépből akar kitörni. S ehhez a harchoz megint csak a szeretet adja az erőt – ezúttal az apa és fiú közti szeretet; Kevinnek meg kell ismernie az apja múltját, egykori vétkeit ahhoz, hogy a gyermeki naivitás világából kilépve elpusztíthassa a Napkutyát… ha egyáltalán el lehet pusztítani…
King két kisregénye – a Titkos ablak, titkos kert című kötet folytatásaként – kellemes borzongást ígér éjfél után három és négy perccel.
Tudtam, hogy előbb-utóbb olvasok majd a horror műfaj atyjától, csak azt nem tudtam mikor.
Végül is kellett egy kihíváshoz valami horror/thriller, úgyhogy gondoltam egye fene, ráveszem magam.
A kötet két kisregényből épül fel, külön-külön véleményezem őket.
A könyvtári nyomozó:
A kötetben ez az első kisregèny, és ugyan gondolkodtam azon, hogy hanyagolom mégis elkezdtem.
Magam is sokat járok könyvtárba, így felkeltette az érdeklődésem már az elején ezzel a "könyvtári nyomozó" nevet kapó emberkével.
Érdekes lenne...nem viszed vissza időben, és jön a hatóság.
Főhősünk Sam egy beszéd megírása miatt megy a könyvtárba, ahonnan két könyvet el is hoz, amiket a könyvtárosnő, Ardelia talál meg neki.
Csakhogy másnap senki nem ismer Ardelia nevű nőt, aki pedig mégis, az úgy reagál mintha magát az ördögöt idézte volna meg főszereplőnk.
Ráadásul plusz probléma, hogy a könyvek eltűntek...és bizony megjelenik a hatóság is szerencsétlen szereplőnk portáján.
Annak ellenére, hogy többször félre akartam tenni, nem volt olyan rossz. Jó, az esemènyek nagyon lassan indultak be - legalább is úgy éreztem -, de a végére azért csak a helyére került a világ négy sarka.
A napkutya:
Nos, a címadó kisregénynek úgy álltam neki, hogy egy valamiben voltam csupán teljesen biztos: nem várok tőle semmi evilágit.
Milyen jól tettem.
Ezúttal nem könyvtári könyvek a főszereplők, hanem egy Poleroid Nap 660-as fényképezőgép, amit Kevin születésnapjára kap.
Egy problèma van: a gép nem működik. Illetve ez így nem teljesen igaz. Működni működik, csakhogy nem azt fényképezi amire az ember fókuszál, hanem egy kutyát.
Akárhányszor ismétli is meg az ember a műveletet, mindig a kutya jön ki a gèpből.
A fiú elviszi a gépet Pophoz, akiről az a hír járja, hogy bármit megjavít, de megoldás helyett csak még nagyobb galibába kerülnek.
Miközben egyre inkább elrugaszkodunk a valóságtól, Kevin attól kap segítséget, akiről nem is gondolta volna.
Izgalmasabb volt, mint a másik kisregény, ebben kevesebb töltelèkrészt éreztem. Volt olyan, ami nem igazàn kötött le, de nem volt rossz.
Még annak ellenére sem, hogy az epilógust feleslegesnek éreztem.
Nem is tudom, hogy összeségébwn mit mondjak. Vontatottnak éreztem, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.
Sajnálom, mert tényleg èrdekelt volna, de végig hiányérzetem volt olvásás közben.
Ennek ellenère Stephen King-gel még biztos fogok próbálkozni, ahogy az is fix, hogy nem kisregényével.
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 468
Fülszöveg:
Démonok bárhol rejtőzhetnek – legalábbis Stephen King magánbirodalmában, amely azonban nagyon is gyakran emlékeztet bármelyikőnk világára. Mert ugyan ki mondhatná el magáról, hogy az ő tudata mélyén nem lapulnak szörnyetegek, vagy legalábbis nem találkozott még velük… mondjuk, éjfél után néhány perccel?
A könyvtári nyomozó című kisregényben a démon, amely jelen esetben egy roppant eredetien megrajzolt vámpírnő, egy kisvárosi könyvtárat választott legújabb megtestesülése színhelyéül, áldozatául pedig Sam Peebles ingatlanügynököt. Sam a téboly mélyére merülve ismeri fel végül, hogy önmagát, saját múltját, a lelkében lakozó rettegést kell legyőznie ahhoz, hogy szembeszállhasson a sötét erőkkel, s méltóvá váljon a szerelemre.
A kötet másik írásában – s mint Stephen Kingnél megannyiszor – egy gyerek, a tizenötéves Kevin harcol a szörnyeteggel, a Napkutyával, mely a születésnapjára kapott Polaroid fényképezőgépből akar kitörni. S ehhez a harchoz megint csak a szeretet adja az erőt – ezúttal az apa és fiú közti szeretet; Kevinnek meg kell ismernie az apja múltját, egykori vétkeit ahhoz, hogy a gyermeki naivitás világából kilépve elpusztíthassa a Napkutyát… ha egyáltalán el lehet pusztítani…
King két kisregénye – a Titkos ablak, titkos kert című kötet folytatásaként – kellemes borzongást ígér éjfél után három és négy perccel.
Tudtam, hogy előbb-utóbb olvasok majd a horror műfaj atyjától, csak azt nem tudtam mikor.
A kötet két kisregényből épül fel, külön-külön véleményezem őket.
A könyvtári nyomozó:
A kötetben ez az első kisregèny, és ugyan gondolkodtam azon, hogy hanyagolom mégis elkezdtem.
Magam is sokat járok könyvtárba, így felkeltette az érdeklődésem már az elején ezzel a "könyvtári nyomozó" nevet kapó emberkével.
Érdekes lenne...nem viszed vissza időben, és jön a hatóság.
Főhősünk Sam egy beszéd megírása miatt megy a könyvtárba, ahonnan két könyvet el is hoz, amiket a könyvtárosnő, Ardelia talál meg neki.
Csakhogy másnap senki nem ismer Ardelia nevű nőt, aki pedig mégis, az úgy reagál mintha magát az ördögöt idézte volna meg főszereplőnk.
Ráadásul plusz probléma, hogy a könyvek eltűntek...és bizony megjelenik a hatóság is szerencsétlen szereplőnk portáján.
Annak ellenére, hogy többször félre akartam tenni, nem volt olyan rossz. Jó, az esemènyek nagyon lassan indultak be - legalább is úgy éreztem -, de a végére azért csak a helyére került a világ négy sarka.
A napkutya:
Nos, a címadó kisregénynek úgy álltam neki, hogy egy valamiben voltam csupán teljesen biztos: nem várok tőle semmi evilágit.
Milyen jól tettem.
Ezúttal nem könyvtári könyvek a főszereplők, hanem egy Poleroid Nap 660-as fényképezőgép, amit Kevin születésnapjára kap.
Egy problèma van: a gép nem működik. Illetve ez így nem teljesen igaz. Működni működik, csakhogy nem azt fényképezi amire az ember fókuszál, hanem egy kutyát.
Akárhányszor ismétli is meg az ember a műveletet, mindig a kutya jön ki a gèpből.
A fiú elviszi a gépet Pophoz, akiről az a hír járja, hogy bármit megjavít, de megoldás helyett csak még nagyobb galibába kerülnek.
Miközben egyre inkább elrugaszkodunk a valóságtól, Kevin attól kap segítséget, akiről nem is gondolta volna.
Izgalmasabb volt, mint a másik kisregény, ebben kevesebb töltelèkrészt éreztem. Volt olyan, ami nem igazàn kötött le, de nem volt rossz.
Még annak ellenére sem, hogy az epilógust feleslegesnek éreztem.
Nem is tudom, hogy összeségébwn mit mondjak. Vontatottnak éreztem, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.
Sajnálom, mert tényleg èrdekelt volna, de végig hiányérzetem volt olvásás közben.
Ennek ellenère Stephen King-gel még biztos fogok próbálkozni, ahogy az is fix, hogy nem kisregényével.
.png)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése