Rémszerda: M.R. James [Az ember aki temető mellett lakott]

Tudom elég elmebeteg ötlet de itt az idő, hogy péntekenként ne csak verseket olvassatok. Szocializálódásom jelképeként létrehoztam egy rémtörténetes napot, pontosabban kettőt. 

Ezek nem a megszokott klisé, vagy kitalált sztorik hanem híres személyektől származó írások.
Sokan tanúsíthatják, hogy akit elhantolnak nem "ment el" mindörökké. A következő kísértet történet James Montague Rhodes tollából született. 

Kapcsolj ki és merj félni, ismerd meg az embert aki a temető mellett élt.

Amint bizonyára tudják, így kezdődik az a manókról és lidércekről szóló történet, melyet Mamilius, Shakespeare Téli regéjének hercegecskéje mesélne el anyjának, a királynőnek és udvarhölgyeinek. Erre azért nem kerülhet sor, mert megjelenik őreivel a király, és börtönbe vetteti hitvesét. Többet nem is tudunk meg Mamilius regéjéből az első mondatnál, mert a kis királyfi rövidesen meghal. Kérdés, hogyan folytatódna? Shakespeare minden bizonnyal tudta, és ki merem jelenteni, hogy jómagam is. Régi história ez, éppenséggel olyan, amilyet minden bizonnyal hallottak vagy akár mesélgettek önök is. És persze mindenki tetszése szerinti keretek közé helyezi. Íme, az én változatom. Lássuk tehát! Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ember, aki a temető mellett lakott. Házának földszintjét kőből rakták, míg az emeletet fából. A bejárati ablakok az utcára néztek, a hátsók pediglen a temetőkertre. Az épületet egykor a helység papja lakta, mivel azonban egyre nőtt a családja (a történet I. Erzsébet királynő idejében játszódik), szűk lett a számára; ráadásul nejének sehogyan sem tetszett, hogy éjnek éjszakáján a temetőre lát a hálószoba ablakából. Azt mondta, látta... De ne bolygassuk, mit látott. Elég az hozzá, addig nem hagyott békét a férjének, amíg az bele nem egyezett, hogy nagyobb házba költöznek a falu főutcáján. A régi lakot John Poole foglalta el, egy egyedül élő özvegyember. Éltesebb úr volt, fölöttébb magának való természet, és az emberek zsugorinak is tartották.

Egyvalami nem kétséges: egyebekben is hibádzott nála valami. Akkoriban az volt a szokás, hogy éjszaka, fáklyavilágnál temettek. A faluban észrevették, hogy valahányszor temetés van készülőben, John Poole mindig ott áll az ablaknál, vagy a földszinten, vagy az emeleten, attól függően, honnan volt jobb épp a kilátás.

Az egyik éjszaka egy öregasszonyt hantoltak el. Jómódú teremtés volt, de nem kedvelték a faluban. A vád a szokásos volt ellene: nem él keresztényi életet, s Szent Iván napján, Mindenszentekkor meg a hasonló éjeken eltűnik otthonról. A szeme vörösen izzott, hogy még ránézni is iszonyú volt, nem is kopogtatott egyetlen koldus sem az ajtaján! Halála után mégis egy erszény pénzt hagyott az egyházközségre. Temetése éjszakája nem volt viharos, nyugodt és szép volt az idő. Mégsem volt könnyű koporsóvivőket és fáklyahordozókat találni, dacára annak, hogy az elhunyt a szokottnál tetemesebb összegeket hagyott e feladat végrehajtóira. Gyapjúba csavarták, úgy temették el, nem koporsóban. Senki más nem volt jelen a szertartáson, csak akire ténylegesen szükség volt... no és persze John Poole is ott leskelt az ablakában. Közvetlenül a sír teljes feltöltése előtt a tiszteletes lehajolt, és valamit rászórt a holttestre ez a valami csörgő hangot adott —‚ majd halkan effélét mondott:

— Vesszen el véled a pénzed!

Ezzel sietve távozott, s így tettek a többiek is. Már csak egyetlen fáklyavivő maradt ott, hogy világítson a sírásónak és segédének, amíg belapátolták a maradék földet. Nem végeztek túl takaros munkát. Másnap — egy vasárnapi napon a templomba sereglő hívek éles szavakkal ostorozták a sírásó hanyagságát, mondván, ilyen rendetlen sír nincs is több a temetőkertben. És valóban, mikor emberünk visszament, hogy megtekintse a művét, maga is úgy vélte, rosszabb, mint amilyennek otthagyta.

Időközben John Poole furcsán viselkedett, részben ujjongott örömében, részben azonban mintha félt is volna. Többször is betért a falu fogadójába, amely tisztább volt saját hajlékánál. Itt széltében híresztelte mindazoknak, akikkel szóba ereszkedett, hogy némi pénzmagra tett szert, és a korábbinál jobb házat keres magának.

— Nem csodálom, hogy költözni akar — vélte egyik éjszaka a kovács. — Én ugyan ki nem bírnám a maga házat, egész éjjel rémlátásaim lennének egy ilyen helyen.

A fogadó tulajdonosa a részletekről érdeklődött.

— Hát, mondjuk, látnám, hogy valaki felfele kapaszkodik a hálókamra ablakán vagy efféle — mondta a kovács. — Amúgy meg... a vén Wilkins anyót egy hete temették, nem igaz?

— Ugyan, jobban is tekintettel lehetne mások érzéseire — szólt rá a fogadós. —Nem lehet olyan kellemes most Poole mesternek sem, vagy igen?

— Poole mestert ez nem érdekli — vélte a kovács. — Elég régen lakik ott, hogy ismerje a dörgést. Én csak aszondom, nem laknék ijjen helyen az istennek se! Gondújjon csak az éktelen harangkongatásra meg a fáklyákra temetés idején, azzal a tömérdek néma sírral, mikó nincs ott egy lélek se. Aszongyák különben, fények vannak azér... maga sose lát fényeket, Poole mester?

— Nem, semmiféle fényeket nem látok — dünnyögte Poole mester mérgesen, majd újabb italt rendelt, és későn tért haza.

Aznap éjjel, ahogy ágyában hevert az emeleten, a szél nyögve-jajongva bolygott a házában, neki pedig sehogyan sem jött álom a szemére. Felkelt hát, és átment a szoba átelleni végébe egy falba épített kis szekrényhez; kivett onnan valamit, ami csörgött, és hálóinge mellrészébe rejtette. Eztán az ablakhoz lépett, és kinézett a temetőkertre. Láttak már régimódi réztáblát a templomi síremlékeken, melyekre szemfödélbe burkolt alak van rávésve? Ezeket a szemfödeleket furcsán göngyölik össze a fejtetőn. Valami hasonló állt most ki a földből a temetőnek azon a pontján, amelyet John Poole nagyon is jól ismert. Ezt látva ágyába bújt, és a továbbiakban mozdulni sem mert.

Ekkor azonban valami halkan megzörgette az ablakkeretet. John Poole iszonyodva fordította arra a tekintetét. Jaj, de rosszul tette! Mert közte és a holdvilág között ott sötétlett a furcsán összegöngyölt fej sziluettje... És egy alak is megjelent a szobában. Száraz föld ropogott a padlón. Egy halk, recsegő hang megkérdezte:

— Hol van?

Valaki fel-le járkált... akadozó léptek voltak, mintha a jelenésnek nehezére esne a járás. Hol itt, hol ott tűnt fel: sarkokba kémlelt; lehajolt, hogy a székek alá nézzen; végül hallani lehetett, amint a faliszekrény ajtaján matat és kinyitja. Hosszú körmök kaparászása hallatszott az üres polcokon. Ekkor a jelenés sarkon pördült, egy pillanatra megállt az ágy mellett, széttárta két kezét, és rekedten felhördült:

— Te vetted el!

Mamilius herceg befejezte regéjét (amelyet, vélem én, ha elmond, jóval rövidebbre fogja az enyémnél), s hangos kiáltással az egyik jelen lévő fiatal udvarhölgyre vetette magát, aki nem kevésbé fülsértő sikollyal válaszolt. A fiút tüstént fülön fogta Hermione királynő, hogy nevethetnékjét elnyomva megrázza és pofon legyintse szemtelen fiacskáját. A haragtól kipirult kölyök a legszívesebben elsírta volna magát. Áldozata — aki most tért magához megdöbbenéséből — közbenjárására mégis tovább maradhatott, egészen lefekvése szokásos órájáig. Eddigre ő is kellőképpen összeszedte magát, hogy búcsúzóul kijelentse, tud egy másik történetet, háromszor olyan félelmetest, mint az iménti, és az első adandó alkalommal el is mondja.