Rupert Isaacson: Lóháton

"Bekukucskálhattam egy ablakon egy autista gyermek belső világába. És milyen gazdag ez az élet, ez a világ!"

Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 376
Fülszöveg:
Rupert és Kristin Isaacson szíve megszakadt, amikor megtudták az egyértelmű diagnózist: hároméves kisfiuk, Rowan autista. 
Az első sokk után terápiák egész sora következett, ám a gyerek növekvő elszigeteltsége és egyre gyakoribb fékezhetetlen dührohamai miatt be kellett látniuk, hogy minden addig kipróbált kezelés hasztalan. Egy nap aztán Rowan elszökött, és a szomszédos földeken kószáló ménes vezérkancája mellett kötött ki. Édesapja, aki értett a lovakhoz, és ismerte a kanca zsémbes természetét, halálra rémült, amikor rájuk talált. Legnagyobb meglepetésére azonban a lovak szeretettel fordultak Rowanhez, és a fiú is hozzájuk. 
A hihetetlen egymásra találás láttán az apának merész ötlete támadt, amelyből életre szóló kaland lett. A család elhagyta otthonát, és Mongólia hegyei közé költözött, ahol a lovak és sámánok kultúrájának gyógyító ereje csodákra képes. A lebilincselő és inspiráló utazás célja, hogy megmentsék autista fiukat és önmagukat…



Még karácsonyra kaptam, de valahogy nem jutottam el oda, hogy elolvassam.
Pedig a borító gyönyörűséges, a történet is érdekes.
Nem tudom, miért voltam ilyen hülye, hogy eddig halogattam.

A történet közepében a könyv írója Rupert Isaacson áll, illetve a családja.
A fiúknál Rowan-nel autizmust diagnosztizálnak az orvosok, a szülők pedig tanácstalanok. Nem használ semmilyen terápia, Rowan hangulatingadozásai, dühkitörései uralja a mindennapokat.
Csak akkor tapasztalnak változást, mikor a fiú a szomszéd birtokon lovagol.
Rupert eldönti, hogy elmegy a feleségel és a fiúval Mongóliába, a sámánok és a lovak hazájába, reménykedve a gyógyulásban.

Mindig is érdekelt az autizmus. A tünetek, a viselkedés, az, hogy ezt az érintett családok hogyan dolgozzák fel és élnek együtt a diagnózissal.
Persze ez az állapot se fekete és fehér, ennél jóval árnyaltabb és több fokozata van.
Mindenesetre azt hiszem - minimális autistákat érintő tapasztalataimmal - hogy Rowan szülei remekül helytálltak.
Erősek voltak, pedig a legtöbben a felénél feladták volna.

A Mongóliában játszódó részeket szerettem olvasni, ez a hely is felkerült az "Egyszer látnom kell"-listámra.
Gyönyörű érintetlen sztyeppe, ameddig a szem ellát...mindezt ráadásul egy szuper csapattal járták be.

Nem csak Rupertet Kristint és Rowent szerettem nagyon, annak ellenére sem, hogy a kis család nagyon a szívemhez nőtt. Tulgaról, Toomaról, a stábról és persze a sámánról is jó volt olvasni.
Arról nem beszélve, hogy ők valóban léteznek. Nem csak valaki fejéből pattantak ki, nem egy ember agya alkotta őket.
Tényleg élő és lélegző személyek, nevettek, kiborultak, reménykedtek végig.
Én pedig ugyan ezt tettem velük együtt.

Ha nem volt elég maga a történet, ott vannak a képek. A képek, amelyek nagyon kellettek a könyv végére. Egyszerűen jó volt nézni őket.

Ez a regény nem szinezi ki a történetet. Miért tenné? Benne van az öröm, de benne vannak a kételyek is. Mert ilyen ez az élet.
Ennyire kitárulkozni nagy bátorságra vall, és én ezért becsülöm az írót.
Hálát is érzek. Amiatt, hogy megosztotta velünk a történetet, a fia történetét.
Végig reménykedtem a sikerükben.

Ha tehetitek, olvassátok a regényt. Bepillantást enged egy autista fiú, autista fiút nevelő szülők életébe.
Ez a világ pedig ugyan más...de csodálatos, értékes és nagyon gazdag.
.
.