Edgar Allan Poe…A mester. Emlékezzünk rá!

Tavaly elmaradt, de ma úgy gondoltam illendő lenne megemlíteni őt. Ma van 167 éve, hogy meghalt.
Nem áll szándékomban leadni az életrajzát, nem az iskolában vagyunk; csupán néhány érdekességet emelnék ki életéből, és sok-sok képet mutatnék. Érdekeseket, művészieket, valamilyen módon hozzá kapcsolhatóak.
Lássunk is neki.

Edgar Poe néven született a massachusettsi Bostonban. Szülei halála után a richmondi John és Frances Allan nevelte, bár hivatalosan sosem fogadták örökbe.
Már sorkatonai évei alatt jelentek meg írásai – visszhangtalanul – ekkor kezdte el használni, elhunyt nevelőanyja tiszteletére az Allan nevet.
Poe ezután a próza felé fordult. Az elkövetkező néhány évben az egyéni stílusú kritikáiról vált ismertté. Munkája miatt gyakran ingázott Baltimore, Philadelphia, Pennsylvania és New York között. 1835-ben feleségül vette unokatestvérét, az akkor 13 éves Virginia Eliza Clemmet. 1845 januárjában jelent meg A holló (The Raven) című verse, ami azonnali sikert aratott. 1847-ben felesége tuberkulózisban meghalt. Talán ennek hatására lett Poe lírájának visszatérő témája a halott szerelmes, aki mindig jelen van az életben maradottak körül, és misztikus édességű egybeforrásukban nem is tudjuk már, a halott él-e, vagy az élő halt-e meg.
Akkoriban a detektívirodalomra elsősorban a raciocinatusz hatott, s Poe megteremti a mesterdetektív - Sherlock Holmesban és követőiben, Brown atyában, Hercule Poirot-ban, Miss Marple-ben továbbélő – őstípusát. Így okkal tekintik sokan a detektívek és a detektívregények „atyjának”
Halálának pontos oka még ma is ismeretlen. Többen gyanakodtak idült alkoholizmusra, agyrázkódásra, kolerára, kábítószerekre, szívrohamra, veszettségre, tuberkulózisra, de öngyilkosságra is.

Rendben, ennyi elég volt az életrajzból. Így is hosszabbra sikerült, mint szerettem volna.

Jöjjenek azok az ígért képek.
Azt hiszem, nem véletlen, hogy a Holló című írása  a leghíresebb.
Itt a kézirata. Bizony, az eredeti.

És ha már művészet, - mert amit Poe csinált, az kétségkivül az – megmutatom nektek egy brazil festő munkáját. Vajon melyik mű ihlethette?

Sokan megállnak itt a művei ismeretében, úgyhogy én még hozok kettőt, bűvöljön az a tudástár.
Mindkettőhöz találtam fanartot, úgyhogy talán nem véletlen a választásom.
Az egyik ilyen mű az Áruló szív:
„Kinyitottam hát - nem is képzelitek, milyen lopva, lopva -, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s teliben ráhullt a keselyűszemre.
Tárva találta - tágra, tágra tárva -, s amint ránéztem, fölgyűlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem - tompa kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velőt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az átkozott helyre irányoztam.”

A másik pedig az én személyes – ha mondhatok ilyet – kedvencem. A vörös halál álarca című mű.

„Akkor, összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerű álarc alatt, melyre oly vad erőszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható forma.”

Érdekesség: Edgar Allan Poe-t eredetileg jelöletlen sírba temették, de a nagy költő végső nyughelyét azóta márvány fejfa díszíti, és az évek során zarándokhellyé és látványossággá vált, miután megfigyelték a „Poe-tószt”-jelenséget. Ez abból áll, hogy egy feketébe öltözött ember egy üveg Martel Cognac-kal mond köszöntőt, de otthagyja a félig üres üveget és három szál rózsát az eredeti síron.
Ám furcsa módon, ez a szokás ebben az évben elmaradt. Hogy miért, és hogy egyszer újra megjelennek-e a síron az emlékezést kimutató tárgyak, nem lehet tudni.

Zárásként hozok nektek egy short filmet, telis-tele a szerzőre jellemző motívumokkal.