Sarah Pinborough: 13 perc

"Ennek a kisvárosnak a tinédzserközösségét úgy fonták körbe a szavak, mint a szögesdrót, mely karmol, húsba tép és beleakad az emberbe."

Kiadó: 21. század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám:368
Fülszöveg:

13 percig halott voltam.
Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat.
Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között… A 13 perc megragadó YA pszichológiai thriller Sarah Pinboroughtól – emberekről, félelmekről, manipulációról és az igazság erejéről. A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg.
A könyv filmes jogai már elkeltek, a regényből készült sorozatot a Netflixen láthatják majd a nézők.

Igazából szemezgettem vele már megjelenés környékén, de annyira kívül esik a komfortzónámon, hogy nem mertem bevállalni. Ez van. Aztán két blogger, akinek adok a véleményére, nagyon jó véleményt mondott róla, szóval úgy voltam vele, egy próbát megér. Ezúton is köszönöm a 21. század kiadónak a megelőlegezett bizalmat, és hogy kaphattam recenziós példányt a könyvből.

Natasha 13 percig halott volt, mielőtt rátaláltak és újraélesztették. Nem tudja, hogy került a folyóba. A rendőrség nyomoz, de a kirakó darabjai egyszerűen nem akarnak összeállni. Az egyik részlet nem illik a másikhoz maradéktalanul. A rendőrség egy idő után tehetetlen. Az iskolában nő a feszültség a diákok között.
Idegenkezűség történt? Ha igen, ki tette és ami még fontosabb, miért? Baleset volt? Miért nem látott senki semmit a kérdéses időben?
Rengeteg kérdés, de nagyon kevés választ áll rendelkezésre.

Izgatottan, mégis kicsit félve kezdtem neki a könyvnek. Mint említettem, a pszicho-thriller nem az én műfajom; de néha már túl tudok csordulni a romantikus regényektől, ami az olvasmányaim nagy részét kiteszik, és felüdülés valami nagyon mást olvasni a megszokotthoz képest.

Benne volt a pakliban, hogy nem fog tetszeni, mert nem tudtam mire számíthatok. Attól, mert jókat olvasok róla, még lehetek én az-az egy, aki kilóg a sorból, és azt mondja, hogy ez nem tetszett.
Nem akartam én lenni a kivétel. Ebben semmiképpen. És nem csak azért, mert recenziós példányként került hozzám a könyv; ezzel azt hiszem szerettem volna megnézni, meddig tudom tágítani a saját határaimat olvasás terén. Leköt-e egy olyan műfaj, amivel eddig még nem próbálkoztam.

Ez volt az első könyvem Sarah Pinborough-tól, a másik könyvét, ami itthon a Ne higgy a szemének címet kapta, nem olvastam. Úgyhogy teljesen ismeretlen vizekre eveztem, amikor fellapoztam ezt a könyvet.
Ashley olvas inkább több (pszicho-)thrillert, de ezután a regény után azt hiszem én is bővítem a műfajba tartozó olvasmányaim számát. Lassabban haladtam vele, mint szerettem volna,  mivel az utóbbi napokban elég kimerült voltam, ezt a könyvet pedig nem lehet fáradt aggyal olvasni. Minden mondatnak, minden történésnek jelentése van, még ha erre nem is jövünk rá azonnal.

Külön tetszett, hogy nem csak a cselekményt olvashattuk, hanem a pszichológia üléseket, valamint újsághíreket, és a nyomozás aktáit is, így nem vált egysíkúvá, unalmassá a könyv, valami mindig tovább lendítette.

Tudjátok mi tetszett benne leginkább? Az írónő zseniálisan szőtte a szálakat. A könyv felénél körülbelül rájöttem már arra, hogy ki áll a dolgok hátterében, de a „miért”ekre egyszerűen nem tudtam válaszolni.
Azonban amikor azt hittem, hogy kész, megoldódott a helyzet, lassan biztos vége lesz a könyvnek, olyat csavarintott Sarah az események egyébként se egyszerűen kibogozható fonalán, hogy csak pislogtam, és feltettem magamnak a kérdést miszerint: „Mi jöhet még?” Talán ezért is nevezném sunyinak a regényt: elhiteti az olvasóval, hogy zseniként rájött mindenre, aztán az arcába nevet, és rámutat arra, hogy hatalmasat tévedt.

Rengetegszer szereplő van, és mindannyiuknak megvan a szerepe ebben a játszmában. Kinek több, kinek kevesebb, de mindenkinek feladata van.
Lehet, hogy csak gyalogok, de az is megeshet, hogy ők a királynők a képzeletbeli sakktáblán.
Akire talán a legnagyobb hangsúlyt fektette az írónő az Becca, Natasha, Haley és Jenny. Olyanok voltak ezek a lányok, mint valami bábmesterek; minden szál összefutott náluk, és minden szál tőlük indult ki.
Főleg Tasha és Becca esetében. Mintha egy éremnek két ellentétes oldalai lettek volna. Natasha a gazdag lány, akit csodás „feltámadása” után mindenki körbeugrál, és aki – kár tagadni – élvezettel fürdik ebben a rivaldafényben.
Ellenben ott van Becca, akin eléggé átnéznek az emberek, és ha mégis észreveszik, abból semmi jó nem származik a lány számára.
 

A többi szereplő, beszéljünk akár Haley-ről, Jenny-ről, Hannah-ról, vagy Aidenről: megvolt ugyan a saját személyiségük, hiszen Haley és Jenny volt a másik két Barbie, az örökbarát, akik aggódtak Tasha-ért, és nem nézték jó szemmel, hogy a hármas szövetségben fel-feltűnik Becca.
Hannah maga volt a szürkeegér, az utánfutó karakter, aki igazából nem zavart sok vizet senkinek. Csak úgy..volt, na.
Aiden meg a menő tizenkilenc éves zenész, aki füvezik, de mégis jó fej, és kedves, még akkor is, amikor más már rég elvesztette volna a türelmét.
Ám hiába volt mindenkinek külön személyisége, mégis csak a két lány körül forgott minden. Mintha a többiek jókor lettek volna jó helyen, tökéletes kiegészítőként.
Olykor megdöbbenve olvastam arról az iskolai hierarchiáról, ami megjelenik a könyvben. Nagyon is érzékeli az olvasó, hogy senki nem egyenrangú a másikkal, inkább van alá-fölérendeltségi viszony, még ha ez nincs is leírva. Érdekes volt olvasni erről, az biztos. Nem bíztam senkiben olvasás közben, mert mindenkiben volt valami gyanús, miközben annyira átlagosak és hétköznapiak voltak.

A felnőtt karakterekért is jár a piros pont az írónő számára, főleg Jamie és Benett ügynök miatt. Igyekeztek ugyan nem belefolyni az eseményekbe, de valljuk be: ez lehetetlen. Ráadásul néha igen is kell egy racionalista felnőtt, aki képes külső szemmel látni az eseményeket. Ki tudja? Ők olyasmit is észrevehetnek, ami másoknak fel se tűnik.
A gyerekek szülei sajnos nem kaptak akkora szerepet, mint vártam, inkább csak a könyv második felében, és ezt kicsit bántam. Jó lett volna kicsivel többet olvasni a szülő-gyerek kapcsolatról is.

Ez a könyv durva kilépés volt az én megszokott kis műfaj-kuckómból, de az a helyzet, hogy nem igazán bánom.
Néha kell ilyen is, nehogy ráunjon az ember a szeretett műfajra.
Az biztos, hogy érdekes, és határozottan leköti az embert, mert nem szívesen teszed le, amíg mindenre fény nem derül.
Egyszerre vagy Tasha, aki tizenhárom percig halott volt.. Becca, aki egyensúlyozik az igazságok és az illúziók közti vékony kötélen. Benett felügyelő, aki próbál rátalálni a megoldásra. Haley és Jenny, akik talán többet tudnak, mint amit elmondanak.
Csak egy olvasó vagy, akit beszippantott egy történet, aminek olvasása közben már a saját megérzésidben is kételkedsz. Lehet, hogy jól teszed, ám lehet tévúton jársz.
Igaza van Stephen King-nek: nem lehet letenni.