Novellázzunk: Keserédes
Élő beszéd hangfoszlányai az éjszakában, vidám nevetés.
Bennem még sincs más csak csendtől visszhangzó fájdalmas üresség.
Baromság az egész, tudom jól, és ez még jobban bosszant. Ökölbe szorítom, kiengedem, aztán újra ökölbe szorítom a kezemet. Lélegzek is, lassan ki és be. Rohadtul semmi haszna.
Tényleg nem tudom eldönteni, hogy most tömény alkoholmámorra vagy csak rá lenne szükségem. Illetve ez így faszság. Tudom, hogy rá lenne szükségem, mindenre, a vad csóktól kezdve egészen a vesémig látó tekintetig. Csakhogy az ember rohadt ritkán azt kapja, amire valóban vágyik.
- Baszódj meg! - nem is tudom, kinek adok valójában ilyen kedves tanácsot.
- Nekem szótá' kiscsávó?! - a cigánygyerek lendületből fordul vissza és vág állon. Be kellett volna fognom a pofám. Ugyanakkor most már édes mindegy. Arra, hogy valamennyit levezessek a feszültségből jó lesz ő is. Megrázom a fejemet, hogy kitisztolhasson, aztán viszonzom a jobb horogot. Megtanultam az évek alatt, hogy bárki is provokálja a verekedést, mindig az szívja meg, aki először üt. Jelen helyzetben a roma.
Hamar megunom a játszadozást és inkább otthagyom, dühöngjön magának. Az állam lüktet és a szemöldököm is felhasadt, de ezek közül egyik se fájt annyira, hogy legalább kicsit lenyugtasson.
Sőt, mint egy vadállat, akit direkt hergelnek, én magam is egyre idegesebb vagyok.
Hallgatnom kellett volna a haverra, és elmenni arra a rohadt buliba, akkor most valószínűleg nem lennék egyedül mint valami nyomorúságos penészfolt.
Nagy baj van ott, ha már saját magamat oltogatom.
A zsebembe nyúlok a mobilért, de természetesen annyi sincs rajta új üzenetként, hogy "mi van te vadparaszt?" Oké, az egy másik szempont, hogyha ilyet írna, akkor tuti, hogy lőttek az egész flancos kapcsolatunknak.
Hideg esőcsepp landol a fejemen, úgyhogy egyetlen mozdulattal a fejemre húzom a kapucnimat, ha esetleg fokozódnta. Mert mindig fokozódik.
Kurvák illegetik magukat a fedett beugrók alatt, csábosan, falatnyi ruhában. Ám eszemben sincs valamelyikőjük elé állni, hogy "Tedd szét a lábad, én meg fizetek." Nincs rájuk gusztusom, amióta állandó barátnőm van valahogy gerincem is lett, és megszűntek a kalandjaim. Úgyis csak fizikailag tudnának kielégíteni, a lelkem továbbra is ki lenne éhezve.
Mire visszatérnek a gondolataim a testemhez a lakásom előtt állok. Betanult mozdulatokkal eresztem be magamat a halotti csendet árasztó lakásba. Illetve lennr halotti csend, ha nem akcióznának fölöttem...vajon nagy görénység lenne felcsengetni és közölni velük, hogy vegyenek vissza, merthogy mèg más élvezete is az idegeimmel játszik, lévén nekem nem jár ki?! Nos, valószínűleg.
Felkapom a konyhapultról a Jack Daniels üveget, csak utána merek belenézni a folyosói tükörbe.
- Pia?
Bolintok a tükörképemnek. - Egészségemre. - meghúzom az üveget, leszarom, hogy vègigmarja a torkom és forró lávakőként ül meg a gyomromban.
Végigdőlök a kanapén, amit nem toltam vissza.
Az egész rohadt ágyneműgarnitúra az ő illatát árasztja. Megtelik vele az orrom. Beeszi magát a bőröm pólusaiba.
Pedig ez csak a távozása után maradt fizikai dolog.
Kimosom, kicserélem.
Azt, hogy a lelkembe véste a nevét, és a kezébe adtam a szívem nem oldható meg egyetlen cserével.
Bár....Talán ez nem baj.
Lehetséges, hogy haldoklom nélküle.
De az igaz, hogy minden közös percünk újabb okot ad arra, hogy éljek.
Jó és rossz.
Fehér és fekete.
Ő és én.
Ez az élet. Mi vagyunk az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése