Anne Bishop: Vörös betűkkel (Mások 1.)

„A terra indigene lények nem emberek, akkor sem emberi módon gondolkodnak, ha emberalakot öltenek. Ennyit már megtanult azalatt az egy hét alatt, amióta velük dolgozott. De vannak érzéseik. Ezt is megtanulta.”

Kiadó: Twister Media
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 512
Fülszöveg:
Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.
Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

Mielőtt bármiben is belekezdenék, nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt a Twister médiának. Tudni kell, hogy én már akkor beleszerettem a regény borítójába, amikor a magyar kiadás megjelent, és tudtam, hogy előbb vagy utóbb elolvasom.
Így pedig, hogy saját példányom van belőle, még mindig nagyon boldog vagyok.
Többször le fogom venni a polcról, hogy elolvassam, ez biztos.

A regény érdekesen indít, ugyanis főhősünk Meggie éppen menekül valaki elől a fagyos hidegben. Így kerül az Udvarba, ami felfogható egy párhuzamos valóságnak is az emberi világgal kapcsolatban.
Bármennyire is nem szokásuk, az itt élők befogadják, sőt munkát is adnak az átfagyott, rémült lánynak.
Itt kezdődik igazán a történet: Meggie nem csak Összekötő az emberek és a Mások között. Hanem valamiféle ütközőállam. Aztán, ahogy kiderül, hogy több rejtőzik benne, nagyon fontossá válik. Mindkét fél számára.

Igazából nem tudtam , mit várok a regénytől, mert alakváltó történetet egyedül Nalini Singh sorozatát olvastam, és azt bizony nagyon szerettem.
Nem mondom, hogy emiatt hátránnyal indult Anne Bishop regénye, mert sejtettem, hogy teljesen mást várhatok/kaphatok a könyvektől.
Nem tudnék választani, melyik tetszett jobban.

Ez a könyv is tele volt pozitív dolgokkal: egyrészt, a világfelépítés, az egész helyszín elképzelése. Még a „rendes” emberi városról se tudjuk eldönteni, hogy igazából hol van, az Udvart pedig még annyira nem lehet belőni.
Mert nincs a térképen és mégis rajta van.
Arról nem beszélve, hogy amennyire különleges annyira hétköznapi világba csöppen az olvasó a Mások világában barangolva. Ugyanúgy van könyvesbolt, vagy betérhetnek a szereplők a Kis Harapásba egy kis reggeli kávéra, esetleg kölcsönözhetnek ki könyveket, filmeket, mint bármelyik nem fantasztikus könyvben. Ennek a regénynek mégis ez a normális módon természetfölötti jelleg adott valami pluszt. Olyan kikapcsolódás volt, amit a mostani rohanó napokon erősen igényeltem.

És ha a helyszín és az ott történtek nem tetszettek volna  eléggé, a szereplők feltették az i-re a pontot.
Ott volt ugye Meggie, aki igazából semmit nem tudott a világról, vagy arról, hogy hogyan is mennek ott a dolgok, mert nem volt lehetősége tanulni. Mégse mondanám rá a naiv és gyenge jelzők egyikét sem, sőt, nem is idegesített. Úgy szívta magába a tudást, mint a szivacs a vizet. Kedves és figyelmes volt, segített ahol tudott, de nem akaszkodott mások nyakára feleslegesen. Bár ennek ellenére az utolsó döntése szerintem erősen őrültség volt, de persze nem tehettem ellene semmit, nem írhattam át a regényt.
Simon az, akinek fajsúlyosabb szerep jut még. Miután túltettem magam, hogy egy olyan nemes lényre mint a Farkas, ilyen hétköznapi nevet aggattak,seperc alatt megszerettem a karakterét. Méltóságteljes, erős, és határozott vezető, aki ugyan tartja a távolságot, de nem kell három diploma ahhoz, hogy az olvasó észrevegye, hogy azért fontos neki az Összekötő, pont mint a falkája többi tagja.
Sam-et imádtam nagyon. Valamiért mindig úgy képzeltem el, mint egy nagyobbacska husky-kölyköt, bár gyanítom, hogy ez nagyobb sértődést váltana ki a karakterekből, mint a hám meg a póráz.
A többi szereplőt is hamar megkedveltem, és nagyon kiváncsi vagyok, mi lesz Tess-sel, Henry-vel, Monty-val vagy épp az Elementálisokkal. Jut eszembe: remélem Tél hozzám is hoz majd egy kis havat december környékén.

Több, mint 500 oldal, és úgy gondoltam, hogy iskola és tanulás mellett legalább egy heti olvasnivalót találtam magamnak.
Ahogy én azt gondolom…
Két és fél nap alatt faltam fel, mert egyszerűen nem akartam letenni, és beleestem abba a szokásos „Csak még egy bekezdés” mondatba. Amiből lett még egy oldal, aztán fejezet.
Anne Bishop olyan világot teremt, ami megelevenedik az olvasó képzeletében, olyan karakterekkel rakja tele, akikről még többet szeretnénk tudni.
Én legalább is biztosan, és remélem a kiadó nem hagyja cserben a magyar olvasókat, és hamar érkezik a folytatás.
Ha szereted az alakváltós könyveket, de nem igényled a túlzott romantikát, viszont előnyben részesítésed, ha pörögnek a  lapok a kezedben, akkor ki merem jelenteni, hogy szeretni fogod ezt a történetet is.

*Hikari