Egy üzenetféleség...

Nem akarom megmondani ki mit és hogyan tegyen ma. Ezek csupán kiszakadó, őszinte gondolatok.
Egy üzenetféle...számodra.



Kedves Te...!

Így kezdeném az írásomat, csakhogy nem tudom, kinek szólna.
Nem tudok már írni levelet, SMS-t, vagy hívást indítani.
A halottakkal nem lehet beszélgetni, válaszra várva.
Elvesztett szülők, testvérek, barátok, szerelmek...
Ha mindenki él aki fontos számodra két dolog lehetséges:
1) nagyon szerencsés vagy
2) csecsemő vagy, aki még nem érti meg a veszteséget.
Sajnos én azt látom, hogy a második opció a gyakoribb.
Ez van.
Senki nem él örökké földi életet.
Általában minnél idősebb az ember, annál több szív-életű személyt tud mondani.
Olyanokat, akiket az emlékei által saját magának tart életben.
Hogy ez rossz-e?
Nem hiszem.
A rossz az, ha ezek a szív életek egyetlen napra csökkennek, amikor kifejezetten a halott van a középpontba.
Gondolkodj el! Ameddig élt, addig se csak egy bizonyos napon szeretted.
A halála után se fokozd le ezt a szeretetet egyetlen nappá.
Nem kell ahhoz alkalom, hogy eszedbe jusson.
Nem kell azért a sírt rendbetenni, hogy ápold az emlékét.
A lehetőség mindig ott van. A gyertya nem egy fényjel a halott lelkek számára, ahogy régen gondolták.
Nem: a gyertya csupán egy eszköz. De a lényeg az, hogy benned ég az a bizonyos láng a szerette(i)d iránt.
Én nem rakok rendbe egy kődarabot, november 1-je előtt egy-két nappal...
Ugyanakkor meggyújtom a lelkem gyertyáját, az emlékeimet adva tápláló oxigénként annak a bizonyos lángnak.
Akik elmentek, már nem lehet visszahozni.
Elvesztett szülők, testvérek, barátok, szerelmek...
Szív-lakók ők mind.
Gondolj rájuk, tiszteld az emléküket.
Többet jelenleg úgyse tehetsz.
Éld úgy az életed, hogy akiket elvesztettél, büszkék legyenek rád odafentről.
Szóval kedves Te!
Én csak ennyit üzenek neked.