Hajdú-Antal Zsuzsanna: Léggömbök { + Interjú}

"...a szeme színe pedig kávéra emlékeztetett.
Vagy keserű csokoládéra.
De hogy valamire, ami keserédes, afelől semmi kétség."

Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 270
Fülszöveg:

A nehezen barátkozó Dorka (becenevén Indián) egy szűkös panellakásban él nagyhangú édesapja és túlérzékeny édesanyja egyetlen gyermekeként, míg osztálytársa, a hideg jómódban felnövő, szelíd Matyi életének legnagyobb eredménye, hogy alacsony termete ellenére a középiskola legjobb kosarasaként tartják számon.
Dorka és Matyi szerelme viharos erővel csap le mindkettejükre, és Dorkának nem csak meg kell tartania Matyi súlyos titkát, de hamarosan szembe is kell néznie a felnőtté válás nehézségeivel.
Hajdú-Antal Zsuzsanna szívszorítóan szép első regénye, amely John Green és Gayle Forman nyomdokain halad, biztosan nem fogja hidegen hagyni egyetlen olvasóját sem.

Papp Dóra ajánlotta Könyvhéten, hogy tetszeni fog. En pedig rogton lecsaptam ra mikor kiszurta a szemem a könyvtárban.

Főhősnőnk Dorka a gimnázium utolsó évébe kezd bele, amikor rátalál a szerelem osztálytársa, Matyi személyében.
Ám a lány számára az első szerelem rózsaszín felhőit nehézségek és titkok sötétitik el, olyan súlyúak, amiket senkinek nem lenne szabad egyedül cipelnie.
Dorka még se tehet mást. Amikor döntést kell hozzon, döntést hoz, amikor meg kell tennie a következő lépést...vajon képes rá?
A gimnázium után belépni az ÉLETbe mindig nehéz, de elkerülhetetlen.

Bevallom én valami könnyed gyorsan olvasható ifjúságit kerestem és meg is találtam, legalább is így ereztem.
Végzősök a szereplők is szóval pont a korosztályom. Egy kis hangocska azt mondta: igen ez kell nekem.
Az osztálykirándulások, az összetartás, a gimis szerelmek.
Szükségem volt erre a könnyedségre túl sok nyomasztót olvastam mostanában.
Aztán ezt a boldogságot beárnyékolta egy betegség. De ekkor meg mindig sót talán meg jobban szerettem a könyvet. Itt kezdett bennem körvonalazódni, hogy ez a könyv több, mint egy kellemes ifjúsági olvasmány.

Két dologgal volt problémám: 1) ugrások, és most nem a tornaórára gondolok. Szívesen olvastam volna meg az érettségire való félkészülésről, hogy osztályszinten segítettek-e egymásnak, ilyesmi. Kicsit úgy éreztem, hogy az írónő nem szeretne (?) elmélyülni a dolgokban, hiszen annyi ilyen könyv van. Én akkor is hiányoltam.
A másik gondom a végével volt. Mintha az irónő gyorsan le akarta volna zárni, úgy felpörögtek az események, hogy csak kapkodtam a fejemet, hogy "WHAT?". Bar lehet, hogy én vagyok szőrösszívű, és szigorú.
Sőt biztos. Nem azzal volt bajom, ami a vége lett - az még egy szomorú mosolyt is csalt az arcomra - hanem inkább az, amilyen úton oda eljutottunk. Kellett volna még vagy húsz oldal pluszban, és akkor tuti, hogy emiatt nem zsörtölődöm. Bocsi Zsuzsa.

A karakterek közül Dorkával szemben elég ambivalens érzéseim vannak még mindig. Összeségében nem volt vele gondom..csak akkor, mikor rájött az öt perc hiszti. Végzőshöz képest kissé éretlennek éreztem néha, ugyanakkor az is meglehet, hogy én vagyok túl koravén, és nem a karakterrel van a probléma.
Ott van ugye Matyi nem, nem Ludas, de ezt akkor is el kellett lőnöm.. Aranyos volt, bár tudom, ő nem akart az lenni. A gimis szerelmespár tökéletes férfiúja. Tetszett, hogy meg ő maga is kezdő volt az egész együtt járásban, nem pedig összetört szívek mutattak az útját. Egyre ritkább az ilyen jófiú a könyvekben. Az is igaz persze, hogy a női olvasók nagy része rosszfiú párti (én is), de épp ezért volt felüdülés, hogy az írónő nem használta fel ezt a klisét. Matyi még a tökéletestől is távol állt; hála érte.
Janit is Vicát is meg lehetett kedvelni bar az utóbbit kicsit nehezebben, ez tény. Gyanús is volt nekem ez a nagyonbarátsagos jellem aztán tessék, nem ok nélkül...
Viszont Dorka szülei előtt le a kalappal. Olyanok, mint a tűz és a víz, de amikor szükség volt rá, együtt egy házastársként, családként dolgoztak. Újabb olyan pont, amit meg lehetett volna írni klisésen, elvált/rossz kapcsolat a szülők között, és mégse. Gratula, és köszönöm.

Éreztétek már ezt? Amikor van egy jó regény, egy igazán jól induló, még a közepe se rossz, aztán a végére a szeretet, ami a könyv iránt éreztél, lecsökken?
Sajnos én így jártam. Örültem neki, hogy végre találtam egy jó ifjúsági könyvet, ahol csak kicsit bosszantott a női főhős, erre az irónő olyat csavart a végén, ami nem biztos, hogy kellett volna, bár értem, miért tette..
Sajnálom, mert azt hittem kedvencet avatok.
Mindenesetre egy próbát megér vele tenni, ha elkezdi az ember, csak akkor teszi le, mikor befejezte.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Hajdú-Antal Zsuzsannával -

Hikari: Mikor írtad meg az első olyan történetet, amit büszkén fel is vállaltál?

Hajdú-Antal Zsuzsanna: A Léggömbök az első nagyobb lélegzetű történetem, és régi álmom, hogy eljusson az olvasókhoz. Tényleg régi szerelem ez, hiszen tizenéves koromban írtam meg az első verzióját, azóta, ha a főbb események és fordulatok nem is, de a szereplők, az írásmód sokat változtak. Talán már most is másképp írnék meg bizonyos fejezeteket, de az írás egy érési folyamat, és jobb esetben soha nem maradunk ugyanazon a szinten (harminc felett jókat szoktam nevetni a tizennégy évesen írt spirálfüzetes verzión). Korábban is pályáztam újságokba, antológiákba, online magazinok irodalmi rovataiba, de azok inkább novellák vagy tréfás versek voltak. (Néhány ezek közül fent van az oldalamon is.)

 H.: Van valami ideális körülmény, ami kell az íráshoz?

H. A. Zs.: A viszonylag nyugodt lelkiállapot szerintem fontos, hiszen ha a hétköznapok gondjai elterelik a figyelmet és teljes összpontosítást igényelnek, az a fránya ihlet sem jön. Nem árt a megfelelő hőmérséklet és egy kényelmes szék sem, de nincsenek különösebb igényeim; a leglehetetlenebb időben és helyeken is megtalál az írás, ha úgy alakul, és szerintem ezzel sokan vagyunk így, akiknek ez a szenvedélye. Akik írunk, mind egy kicsit elvetemültek vagyunk, hiszen órákig képesek vagyunk kizárni a külvilágot egy-egy jól sikerült bekezdésért, és sokszor a saját agyunkra is megyünk a sok javítgatással. Miközben imádjuk ezt csinálni. Ez a kettősség adja meg a pikantériáját az egésznek.

H.: Készítesz vázlatot, mielőtt nekikezdenél a kéziratnak?

H. A. Zs.: Az első regényem inkább ösztönös írás; a beleszőtt új részekkel kapcsolatos gondolataimat viszont már bőszen jegyzeteltem. A második kötet tudatosabban készült; el se tudtam volna kezdeni vázlat nélkül. Beláttam, hogy az ember nem mindig érzi jól az arányokat, és a történet hiába kerek a fejében, nem biztos, hogy az olvasó egyben gondolatolvasó is. J A szereplőkről is készítettem jegyzetet: mi a fő mozgatórugójuk, mi motiválja őket, hogyan viszonyulnak a lelkük mélyén a másikhoz, honnan hova jussanak el. Igyekszem nem hagyni, hogy a kusza érzelmek az ujjaimon keresztül a billentyűzeten át egyszer csak kikössenek a monitoron, anélkül, hogy látnám a helyüket és funkciójukat a Nagy Egészben.

H.: Magyar névvel publikáltál. Meg se fordult a fejedben valami "jól hangzó ámerikai" név?

H. A. Zs.: Nem tagadom, tiniként sehol nem volt Matyi, Dorka, Jani és Vica. Volt helyette Davy, Danielle, Jack és Sally, és magamnak is adtam mindenféle hangzatos „ámcsi” neveket belegondolni is hátborzongató. Hiszen én csak a Zsuzsi vagyok a szomszédból! J Már elmúltam húsz, amikor rájöttem, hogy nem tudok, és nem is akarok elmenni ebbe az amerikai irányba, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy külföldi helyszínekkel és hősökkel nem tudok hiteles maradni, hiszen a büdös életben nem jártam Amerikában, gőzöm sincs az ottani iskolarendszerről, gondolkodásmódról, és így tovább. Iskolabál helyett van nekünk szalagavatónk, érettségink, és olyan helyszíneink, amelyek bár kevésbé vadregényesek, mint amit eredetileg szerettem volna (panelházak teteje, horgásztó), de közelebb állnak a realista vonulathoz.

H.: Van valaki a környezetedben, akinek a véleménye adsz írás közben?

H. A. Zs.:Az első kötet esetében többeknek odaadtam, akik el szerették volna olvasni, még egy bétaolvasó-csoportban is benne voltam, ahol különböző korú és nemű emberektől kaptam megfontolandó tanácsokat, ezzel szemben ma már a főszerkesztő véleménye és tanácsai a legfontosabbak számomra.

H.: A könyv címe tetszett meg igazán. Nehéz címet találni, vagy általában könnyen megy?

H. A. Zs.: Sok címe volt már a kéziratnak, meg se tudnám mondani, hány; nálam ez örök dilemma. Kiadás előtt nem sokkal sétáltam az utcán, és ballagó fiatalok jöttek szembe lufikkal a kezükben. Arra gondoltam, hogy a léggömb mint jelkép több szempontból is működne, ezért választottam ezt a könyv címének.

H.: Van legszebb végzős emléked? Ha igen, mi az?

H. A. Zs.: Végzősként nem volt részem igazán megható iskolai pillanatokban; őszintén szólva alig vártam, hogy véget érjen a középiskola. Az egyetem által nyújtott szabadság jóval többet adott számomra, mint a gimnázium. Épp azért teremtettem magamnak egy olyan középiskolás világot, ahol nem csak a kiváltságosok keringőzhetnek, mert kevés a fiú; ahol két osztálytárs az utolsó évben veszi észre, hogy vonzódik a másikhoz; ahol az érettségin csupa-csupa jófej, toleráns tanár segít, hogy a nehéz körülményeik ellenére jó eredménnyel végezzenek a diákok. Tizenegyedikben iskolaváltáson estem át, mert nem ment a matek, így a beilleszkedés szinte lehetetlen küldetés volt. Szerencsére sikerült szereznem egy jó barátnőt, Dórit, aki azóta háromgyerekes anyuka, de ha előkerülnek a szakállas témák, mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

H.: Van legkellemetlenebb/cikibb/szomorúbb végzős emléked? Ha igen, mi az?

H. A. Zs.: Pár hónapig találkozgattam egy műegyetemista fiúval, aki egyszer meglepett egy szál rózsával. Na, én bolond, kezemben a virággal mentem táncpróbára (népi táncot adtunk elő szalagavatón), mire az osztálytársnőim azzal jöttek, hogy biztosan magamnak vettem a rózsát. Na, éppen ennyire voltam lúzer. Ha ez nem lenne elég, ahogy a szalagavatón buggyos rokolyában ugráltunk csípőre tett kézzel, hejehujázva, leesett a jobb lábamról a cipő, és fél lábbal kellett végigbohóckodnom az egészet. (Ha ez nem lenne elég, a srác is ott ült a nézők között.) J

H.: A regényben megjelenő betegség sok utánajárást igényelt?

H. A. Zs.: Igen, ebbe tényleg komoly kutatómunkát kellett fektetni, hogy hiteles maradjon, hiszen a főszereplő teljes karaktere függött tőle.

H.: Van belőled valamennyi Dorkában vagy ő teljesen fiktív?

H. A. Zs: Talán a régi, lázadó énem és Dorka közt fel lehet fedezni némi hasonlóságot, de én vele szemben eléggé társaságkedvelő voltam, vagyok, és az önző egykeségét sem tőlem örökölte. J Ma már csak „nyomokban tartalmazok” Dorkát; épp annyira, mint Janit, Matyit vagy Vicát, viszont az apafigura sok vonásában idézi a saját édesapámat.

H.: Hiszel a gimis szerelmekben? Azok tartósságában?

H. A. Zs: Hú, ez egy nagyon jó kérdés. Szeretnék hinni, de kevés ilyet látok magam körül. Tiniként egészen máshogy gondolkozik az ember, és nem biztos, hogy egy gimis pár személyisége ugyanabba az irányba fejlődik az évek alatt, de örök idealistaként hiszem, hogy vannak olyan szerelmek, amelyek kiállják az idő próbáját.

H.: Matyi és Jani két különböző stílusú karakter de mindketten fontosak. Hozzád ki áll közelebb?

H. A. Zs.: Mindkét fiút másért szeretem. Sebestyén Matyit az érzékenységéért, a nehéz családi hátteréért és azért, hogy a termete ellenére képes sikereket elérni a kosárlabdában. Mindemellett ő egy teljesen átlagos srác, aki bármikor szembejöhet veled az utcán; aki elcsórja a szülei kocsiját, hogy végre elveszítse a szüzességét; aki haragszik az anyjára, és nem szereti, ha pletykálnak róla az osztályban. Balicz Jani az érem másik oldala: kívülről vicces és nagyképű, de belül jószívű, éppen ezért megérdemelte, hogy nagyobb szerepet kapjon a folytatásban. (Érdekes, hogy az olvasók között akadnak olyanok, akik inkább Matyit érzik közel magukhoz, azonban elég sokan Jani miatt várják a folytatást.)

H.: Mikorra várható a folytatás? Hány kötetet tervezel?

H. A. Zs:  Ősszel várható a második rész, és egyelőre kétrészesnek látom a sorozatot.

Köszönöm az interjút Zsuzsanna!