Egy japán sorozat, ami a szív legmélyéig hatol - gondolatok a Glass Heart után

Nem terveztem blogbejegyzést írni. Komolyan. Főleg azért nem, mert a film- és sorozatajánló nem igazán az én műfajom, mégis... amióta befejeztem, itt motoszkál bennem, hogy szeretném, ha többen megismernék ezt a sorozatot.

Mg értékelésnek se nevezem, csak próbálom bekezdésekbe formálni a gondolataimat. Fogadjátok szeretettel.

Tudni kell rólam, hogy nagyon-nagyon nehéz leültetni a képernyő elé, kábé szökőévente egyszer nézek végig egy sorozatot. De a Kristályszív valahogy vonzott, gondoltam nézzünk bele.

Aztán mire észbekaptam az első négy részt megnéztem egy este alatt. 

Miről szól a sorozat röviden?

A történet elsősorban Akane Saijo-ra, egy egyetemistára összpontosít, aki a zeneipar részévé szeretne válni. Azonban elveszíti minden reményét, amikor folyamatos elutasításokkal szembesül, és úgy dönt, hogy eltávolodik álmától. Azonban egy véletlen találkozás Naoki Fujitani zenésszel mindent megváltoztat, és Akane a zenekar dobosa lesz. Ahogy a zenekar és tagjai, Naoki, Akane, Sho Takaoka és Kazushi Sakamoto elkezdik zenei útjukat, rájönnek, hogy nem lesz könnyű elérni a nagyságot. 

Mit szerettem nagyon a sorozatban?

Totálisan meg lehetett venni ezzel zenei a vonallal!
Erre is épít a Kristályszív: zenészek, rivalizálások, bizonyítási kényszer, emberi törékenység, küzdelem a saját árnyainkkal és egymással. 
És igen, lehet mondani - talán jogosan is? - hogy a sorozat cselekményének nincsen mélyebb rétege, de valóban nem lenne? Hiszen megjelenik benne az emberi kapcsolat, az önmagunkba vetett hit, az álmaink fel nem adása, a személyes küzdelmek.

Fun fact: hogy zenekar valóságosnak tűnjön, Yojiro Noda, a japán Radwimps rockzenekar énekese és dalszerzője saját dalokat írt a sorozathoz. (Forrás) Gondolom nem lepek meg senkit, ha azt mondom: napok óta végtelenített lejátszásra van állítva az összes szám. 

Mi a helyzet a karakterekkel?

Olvastam olyan véleményt, akik szerint a karakterfejlődés nem létezett a sorozatban, de én ezért azzal vitatkoznék. Akane nagyon szép ívet ír le a sorozat folyamán és igen, a végére megtalálja a magabiztosságát is, de azért nem elfelejthető: ő mégis csak egy fiatal lány. És kinek ne akadna meg a szeme Naokin?

Akit egyébként első perctől kedveltem: különc és valami különleges érzékenysége és tehetsége van a zenéhez. Sato Takeru is profin hozza a szerepet, nem lepne meg, ha sok-sok női néző csak a Takeru mosolya miatt nézné meg a sorozatot.

Takaoka Sho és Sakamoto Kazushi a banda másik két tagja, és ők is kedvelhetőek, de mintha valamivel kevesebb rivaldafény jutott volna rájuk. Pedig főleg Sho esetén engem nagyon érdekelt volna a háttérsztori (mondjuk esetében pont kaptunk is ilyet, de jöhetett volna még)

Akin meglepődtem, az Yukino volt. Sokáig ellenséges volt számomra, aztán elég szép pálforduláson esett át, de ez is jól fel volt építve.

Zárógondolatok

Tudjátok, vannak sorozatok amik egyszerűen csak tetszenek. Mások a fejedbe másznak, és nem hagynak nyugtot néhány óráig, napig.
És vannak azok a sorozatok, amiket nézve megéled az érzelmi skála ezernyi árnyalatát, az „aha pillanatokat”. Na, a Kristályszív ilyen.

Gondolkodsz azon, hogy elkezd-e nézni? Szerintem tetszeni fog, ha:

~ fontos, hogy a dalok nem csak úgy vannak, hanem szerves részei a történetnek.

~ élvezed, amikor egy történet érezni, szívvel-lélekkel benne vannak a színészek is.

~ ismered azt a vágyat, hogy nyomot hagyj a világban.

~ ha szükséged van némi motivációra, hogy újra felállj.

~ szereted, ha a szíved legmélyén érint meg egy történet.

Most is, amíg írom ezt a posztot, az album megy a háttérben. Tutira újra fogom nézni időről-időre, mert ez a sorozat elrabolta a szívemet. Totális rajongó lettem.