Megtettem az első lépést egy nagyon hosszú úton

Sziasztok!
Tudjátok milyen érzés az, amikor valóra válik egy álom? Igen, nem?
Akármit is válaszolnátok, hadd meséljek el valamit.
A saját valóra vált álmomat.

Ha ezt olvassa olyan is, aki ismer a blogon kívül a való életben, akkor sejtheti, hogy miről lesz szó. Anno tanultam biciklizni pótkerékkel, de a betegségem miatt hiába volt fejlesztés, a lábon feszessége nem csökkent, sőt..
Egy idő után annyira húzott be a két lábam, hogy a biciklilánc felhorzsolta a lábszáramat.
Onnantól jó néhány évig megszűnt a biciklizés számomra.

Ahogy most  a posztot írom, végiggondolok dolgokat, és rájövök, hogy én tulajdonképpen anyának köszönhetem, hogy nekem egyáltalán lett egy ilyen célom.
Ugyanis elkezdett futni.
Ebben még nem lenne semmi érdekes, a meglepetés ott van, amikor versenyre ment.
A nagyobbakon ugyanis nem csak két lábon járó futók voltak.
Hanem biciklisek is. Mármint speckó biciklisek.
Azt hiszem az egyik debreceni versenyen láttam először ilyet, és konkrétan beleszerettem abba a sebességbe és lendületbe, ahogy azok a sportolók maguk mögött hagyták a start vonalat.
Utána kezdtem el a Google segítségét kérni, hogy ez mi és mennyi és egyáltalán hogyan tudnék szerezni.
Na már most, ezt a handbike-nak nevezett szerkezetet, olyanoknak találták ki, akik a lábukat kicsit, vagy egyáltalán nem tudják használni, hogy a pedált hajtsák.
Így kerül fel kézhez az egész szerkezet, amivel a járgányt mozgásra lehet bírni. Egy kar, amit tekerni kell. Úgyhogy nem épp hátrány, ha az adott embernek jó nagy kar-vall-hátizma van.
Rengeteg fajta és típus van. Arra már rájöttem józan paraszt ésszel, hogy az a fajta ülő ami nekem van, akkora sebességre nem képes, mint a direkt versenyre kialakítottak.
Mutatok egy videot, csakhogy el tudjátok képzelni a technikát, meg a versenybikeot. Na, ez az, amire nekem még jó néhány évet gyúrnom kell.

Visszatérve: elkezdtem keresgélni Interneten, de vagy csupa rozsda volt, vagy csak a hajtókart árulta valaki pofátlanul drágán, vagy már törölték a hirdetést.
Szóval semmi nem akart összejönni.
Véletlenek nincsenek.
Monika, akinél egyébként júliusban egy hetet voltam, lett az én mentőangyalom.
Évi szerelésre vittük el hozzá a kerekesszékemet, amikor szóba került, hogy én mire vágyom, és mit szeretnék annyira.
Na, kiderült, hogy ő pont el akarja adni a sajátját. És még emberi áron, tokkal-vonóval.
Mondom én, véletlenek nincsenek.
 
Jöhetnek a piszkos anyagiak. Száz ezer fölött volt az ára, természetes TB támogatást nem lehetne igényelni rá. Miért is lehetne? Na mindegy, Magyarország azért jobban teljesít, ebbe nem megyek bele…
A lényeg a lényeg, hogy elkezdtem agyalni, hogy tudnék pénzhez jutni. Írok és kell a pénz, nyomtassunk ki egy válogatást a verseimből.
Így született meg karácsonykor a Lélekgondolatok, majd később a Szívszilánkok.
Nagyon sok jó barát, családtag ismerős segített be, még ha csak egy kicsivel is, hogy meglegyen amennyi kell.
Ugyanakkor eltelt fél év eltelt, és még mindig nem volt meg a teljes összeg, hiányzott belőle.
 
Itt lépett képbe a másik mentőangyalom, akit nevezzünk csak Szívrohamgyárnak. Az egyik beszélgetésünk alkalmával szóba került, mire gyűjtök már egy ideje.
Az úriember pedig felajánlotta, hogy segít nekem összeszedni a TELJES összeget, amit eddig én gyűjtöttem, költsem másra. Egyébként is, mutassuk meg, hogy az embereket össze lehet fogni, mert van bennük jó és segíteni akarás.
Született egy poszt a közösségi oldalon, és mire észbe kaptam, már meg is érkezett az első utalás. Ahogy mondani szokás, az elsőt több is követi.
Esetemben is így lett, mire észbe kaptam, külföldről is kaptam segítséget.
Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy napok, hetek alatt ez történik. Velem, miattam.
 
Emiatt kerültem kontaktba a Kildara alapító bloggerével is. A kildarások is besegítettek, azt hittem annyi lesz. Ehelyett, Adrival heti kapcsolatban maradtunk, kérdezte, hogy állok, és amikor elbizonytalanodtam, hogy túl sok hiányzik, mindig adott egy adag virtuális energiát, és buzdítást, hogy már pedig meglesz az. Csak legyek türelmes.
 
Végül a finish-ben voltam, és egy este alatt összejött a maradék összeg.
Azt hiszem akkor kaptam igazán sokkot: remegtem, sírtam, nevettem egyszerre, és egyszerűen nem hittem el. Annyira fantasztikusan hihetetlen érzés volt.

 Innen jött már a logikát igénylő dolog: hogy jusson el a bicaj a fővárosból hozzám. Monika újra bebizonyította, hogy nem ok nélkül lettem én a pótlánya, ő meg a pótanyum.
Kocsiba ült a párjával, és autózott azért három órát, hogy lehozza nekem ezt a csodajárgányt. Bizony ám.
Tegnap délután begurult a lépcsőházunkba a handbike, és az enyém. Tényleg az enyém.  Valami azt súgja, sok-sok kilométer lesz ebben a járgányban, ha rajtam múlik.
Szuper délutánt töltöttünk együtt, aztán ahogy elindultak haza, nem tudtam megülni a fenekemen.
 
Menni akartam, tekerni, nagyobb téren, mint egy ház udvara.
Úgyhogy bemelegítettem, és anyával együtt elindultunk. Hamar megértettem, ő miért imád futni. Még nem az igazi, a forduláson van még mit csiszolni, de mégis…annyira jó. Ahogy én juttatom előre saját magamat, méterről méterre, ahogy van szél, ami elfújja a hajamat az arcomból.
Megállítottak azért, hogy körtét adjanak, anya ismerőse megállított egy fotó erejéig, de még lazán rám is dudáltak a piros lámpánál.
Na igen, azt hiszem, nem nagyon látnak ilyet az emberek. Ahogy az egyik lány kézzel tekeri a bringát, mellette fut az anyukája…szokatlan, de drága városom, szokj hozzá. Gyakori látvány lesz.
Arról nem beszélve, hogy életem első két kilométere is kipipálva, és ez csak több lesz.
Mire hazaértünk, folyt rólam a víz és még olyan izmom is fájt, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
Imádtam az élményt.

 

Megtettem az első lépést egy nagyon hosszú úton, amin nem vagyok hajlandó megállni.

Még most is csak azt tudom mondani, hogy köszönöm. Tudom, hogy ez kevés, érzem, hogy a közelében sincs annak a rengeteg boldogságnak, hálának, és szeretetnek a kifejezéséhez, ami bennem van, de nem tudok mást mondani. Igen, egy írópalánta nem talál szavakat. Ritka pillanat, de én akkor is KÖSZÖNÖM mindenkinek. Valóra váltottak egy álmot.
 
Az álmok arra valók, hogy valóra váltsuk őket.
A célok arra, hogy elérjük őket.
Hogy mi van akkor, ha valósággá válik egy álom, vagy elérünk egy célt?
Egyszerű: meg kell keresni a következő álmot, kihívást, célt.
És teljes szívvel, teljes lélekkel hinni benne és tenni érte.
Akkor csak akkor válik valóra.