Julia Lewis Thomson: Többek szerint

Sziasztok!
Ímhol jön, amit tegnap ígértem.

Egész rekordidő alatt végeztem a könyvvel, s nem véletlen!

Mit tesz az ember akkor, ha tudja nem oda tartozik, ahol jelenleg van? Az élet nem azt hozza számára, ami kijárna neki, de mégis...

Hadd kezdem a történet elején, ismertem egy srácot. Maximilien Grehov, de a barátoknak csak Maximként vált ismerőssé. Tolmácsként dolgozott (s mi egyébként), tökéletesen tud oroszul és magyarul is. Moszkvában történt vele egy s más, amiről nem szeret beszélni. Annyit viszont tudni enged számunkra, hogy akkor és ott a lelkét, az életét és a legjobb barátját is otthagyta. Budapesten él, szereti a zenét, mellesleg gitározik. Jaj, és énekelni is tud. Maxim nem az a tipikus pici fiú, aki papucsként bánik a lányokkal. Maxim más. Talán elsőre megtévesztővé válhat a hatalmas kék szemei miatt, de ne dőlj be Neki! Ez a történet Róla szól, s arról miként képes minden nehézség és akadály ellenére a szerelem mégis egy erős kapcsot kialakítani.

Mostanában eléggé sikerül belenyúlnom a szuper regényekbe. Tök jó! 

Remélem ezután nem jön majd mély pont. A történetet tekintve egy elég erős orosz szálat kapunk, ami nekem különösképp tetszett, mert egyrészt imádom a nyelvet meg a kultúrát is, másrészről pedig, maffia. Ki ne szeretne egy olyan  történetet olvasni, ami in medias res-el indul, és az orosz maffia áll a középpontban?! Na, ugye. 

Az írónőnk a megszokott stílust és humort hozza. Sőt, talán most, hogy megtudtuk Maxim történetét és jobban volt alkalmunk megismerni, már másképp látjuk a dolgokat. Számomra egyértelműen az Ő karaktere az, aki viszi a cselekményt, a humorával lazít a hurkon és mindig ott van, akkor is ha az olvasó nem látja. Különösen tetszett a dolog, hogy Nastya nem az a töketlen, béna kis nebáncsvirág a könyv elején, aztán sikerült valahogy semlegessé válnia a szememben.

Ez az egyoldalú dolog, nem azért jött létre, mert bármi olyan baki lenne a könyvben, egyszerűen csak...basszus, folyamatosan nyivákol, hogy neki milyen szar, milyen szar. Érhető, hogy lépni nem mer sem az apja befolyása miatt, sem pedig Boris miatt és akkor ott van még a gyermeke is, Dima. 

Ilyen körülmények között nehéz, de hát mindenből van kiút, azt hiszem. 

Engem a vége fele már elképesztően zavart ez a magas fokú önsanyargatás és "sajnáltatás". Oké, elvisel mindennemű bántalmazást, ami őt éri, viseli a sorsát. Ez egy becsülendő dolog, de mégis bolondság is. A regény elején úgy voltam vele, hogy ki fogom emelni Nastya mennyire kemény, erős de mégis törékeny személy, akit a Maxim irányt érezett szereleme, és szeretete erősít. A közepe felé már úgy éreztem, hogy inkább kihagyom. Továbbra is minden tiszteletem az övé, amiért a krízis közepén képes helyt állni, de rossz döntéseket halmoz még rosszabbakra, mert nincs más lehetősége?! (Pedig, volna. De túlságosan fél ahhoz, hogy meglépje azokat.) 

Maxim a vezéregyéniség, aki nem adja fel, nem törődik bele, bár őrlődik és még mélyebbre szúrja magában a tőrt. Borzalmas az, ami történt az életében, amit átélt, ennek ellenére, pedig tudott erős maradni a maga módján, és élt úgy, ahogyan sodorta az ár. Becsülendő, hogy mindent és még annál is többet képes megtenni azokért az emberekért, akik fontosak számára. 

Ő benne is ott az a keménység, ami Nastyában is szunnyad, viszont Maxim ennek hangot is mer adni. Szerintem, ő az egyetlen olyan karakter, akit ennyire meg tudtam szeretni, mert emberi, valós és teljesen kimutat mindent, őszintén, amit érez. 

Jó volt látni, hogy nem burkolódzik teljesen el az olvasó elől, sőt még néha többet is engedett láttatni magából, mint gondolta volna. Tipikusan olyan karakterre sikerült, mint amilyet imádnak az olvasók. Jó volt továbbá, hogy az előző kötetből is felbukkantak a már jól megszokott szereplőink, valamilyen szinten ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a könyv mocskosul jó legyen. 

Dima karaktere olyan gyermeki ártatlansággal bír, semmit sem tud még a világról, szereti az anyját, amikor pedig új információkat kap, sem retten vissza. Kemény kölök!
Akkor ott vannak azok a szereplők, akiket egy kanál vízbe kéne megfojtani, aztán rágyújtani valamit, de akadnak mellékszereplők, mint például Szása, aki az ember szívéhez nő. 

A stílus, az nálam nagyon feküdt. Tünde remekül ír egyébként, ezt már bizonyította nekem.  Elősegítette, hogy még többet akarjak olvasni egy nap, mint ami számomra normális oldalszám lenne. Cselekményét tekintve akadnak benne csavarok, amiket szépen adagol nekünk az írónő, a végével viszont nem vagyok barátságba. De, ez már maradjon az én hülyeségem. 

A borító tökéletesen passzol az első kötethez, szóval ebbe nem szeretnék belekötni. A humor egyértelműen nagyon ott van, jó volt néha kicsit kiszakadni a szívszaggató jelenből. 

Tetszett az, hogy felváltva voltak szereplőink porondon, s hol a múltba láttunk bele, hol pedig a jelenből kaptunk egy kis szeletet. Így valahogy sikerült arra is fényt deríteni, hogy Nastya miért döntött úgy, ahogyan. Majd pedig később, miért teszi azt amit az olvasó örömére tennie kell. A részekre bontás a kis gondolatokkal is nagyon jó pont a regény javára.

Ajánlani bátran tudom, mert szerintem ebben a kategóriában ilyen jót még nem olvastam, kellően kielégítette a vágyaimat, az érzelmi része csodálatosan átjött. 

Az orosz vonal, pedig csak felnyomta az i-re a pontot.
Szép munka, kellemes olvasmány, mégis valahol mélyen pedig a szívedbe vési magát.