Lori Nelson Spielman: Álomlista

„…az ember mindennap csináljon valami olyat, amitől tart.”

Kiadó: Magnólia
Kiadás éve: 2013
Oldlszám: 368
Fülszöveg:
A 34 éves Brett Bohlingernek minden földi jó megadatott az életben, amire egy nő vágyhat – gazdag család, semmi felelősség, sármos pasi –, vagy mégsem? Szeretett anyja halálával az ő élete is összeomlik, és a hátrahagyott végrendelet csak ront a helyzeten. Eszerint ugyanis kizárólag akkor jut hozzá az örökségéhez és a szülők által kívánt boldogságához, ha lépésről lépésre megvalósítja gyermekkori álmai
Kutyát és lovat még nagyjából könnyen be lehet szerezni, stand-up komikusként sem bonyolult égetni magunkat, de régi barátságok felújításához már jelentős bátorság kell, és akkor még nem is beszéltünk a saját hivatásunk és a szerelem megtalálásáról, vagy éppen a gyermekvállalásról!
Miközben Brett eleget tesz anyja kívánságának, egyre csak esnek ki a csontvázak a családi szekrényből, így hamar rá kell döbbennie, hogy bár tinédzserkori álmai felnőttként sem vesztettek érvényükből, a megvalósításukért keményen meg kell küzdenie.

Még öt évvel ezelőtt, egy nagyon hosszúra nyúló kórházban töltött időszak alatt olvastam először. Amikor az ember már nagyon unja a gyógyszerek, a vérvételek, meg a vizsgálatok végeláthatatlan sorát, akkor bizony jól jön valami, ami ennyire ponyva.
A hónapban nem úgy haladok az olvasással, ahogy szeretnék, nehezen találok olyan könyvet, ami magával ragad. Szóval elővettem ezt a könyvet, és rá kellett jönnöm, hogy még mindig elvarázsol.

Hősnőnk Brett, akinek édesanyja halála után teljesen összeomlik az élete, kicsúszik a lába alól a talaj. A hagyatéki tárgyaláson derül csak ki, hogy a nő jövője nem úgy alakul, ahogy azt ő gondolta, anyukája nagyon más örökséget hagyott rá, mint a testvéreire.
Ebben az örökségben pedig szerepet kap egy kislány álmodó bakancslistája, egyetlen év, és talán egy isteni gondviselés odafentről is.

Nem igazán emlékeztem már a történet részleteire, talán ezért is volt különösen kellemes kézbe venni a könyvet. Valahol azt olvastam, ha egyszer elolvasunk egy könyvet, az jó volt, de ha még egyszer, akkor már ad is számunkra valamit. Egyet is értek ezzel az állítással, meg nem is: én pont azért választottam ezt a könyvet jelenlegi olvasmánynak, mert nem akartam „hogy adjon valamit”, nem akartam világmegváltó gondolatokkal gazdagodni, csupán azt szerettem volna, mint annak idején: teljes kikapcsolódást, azt, hogy beszippantson és teljesen megszűnjön számomra idő és tér.
Azt kell mondanom, hogy Lori Nelson Spielman valamit nagyon jól csinál (ebben a könyvében legalább is tuti), mert ugyanúgy lekötött most, mint annak idején. A történet romantikus, kiszámítható, és talán pont ebben rejlik a varázsa. Nem akarja megmondani a tutit, nem tompítja el az olvasót a gyász feketesége, ugyanakkor nem válik egy idegesítő tinédzserromanccá sem.

Valahogy az írónő sikeresen megtalálta az az aranyközéputat, ami ugyan elgondolkodtatja az embert, ha épp olyan hangulatba van, de ha nem az sem baj, anélkül is élvezetes. Hiába kap fontos szerepet a veszteség, az álmaink, az önmegvalósítás, vagy épp a változás/változtatás, ezeket mégis sikeresen úgy vegyíteni és adagolni, hogy mindenből pont elég legyen benne, élvezetes maradjon a történet.

Még akkor is, ha szegény Brett néha az idegeimre ment. Értem én, hogy nehéz, és lelkileg megterhelő, ha elveszítünk egy ennyire fontos személyt, azt a valakit, aki addig mindig a támaszunk volt és akihez rengeteg közös és szép emlék köt. Én ezt mind megértem, mert ilyen aranyos vagyok, DE! Amikor már eltelik jó pár hónap, és hősnőnk szépen halad egy új úton, amit édesanyja odafentről igazgat, ő pedig kiborul és hisztizik, hogy erre vagy arra nem képes, akkor ki tudok akadni.

Mert mindenki, tényleg mindenki azon van a történetben végig, hogy segítsék őt valamilyen módon, de nem, ő csak kételkedik, meginog, és kicsit még sajnáltatja is magát. Pedig egyébként nem rossz hősnő. Tényleg.

Jó pont viszont, hogy a mellékszereplőket/kevésbé fontos főszereplőket is hamar megkedveltem, annak ellenére is, hogy van, akiről egész sok mindent megtudtunk, van, akiről meg nem. Ha kellene mondanom egy karaktert, akit leginkább megszerettem, Garrett doki lenne,de erősen holtversenyben van vele az ügyvéd Brad, vagy éppen Sanquita, akinek nem túl ideálisan alakult az élete, mégsem adta fel, akármennyire nem volt neki egyszerű.
Azt hiszem, ebben a regényben mindenki könnyedén talál magának szerethető karaktert, mert van benne bőven, és csak a számomra legkedvesebbeket emeltem ki névileg.

Ez a tökéletes könyv, ha nyaraláshoz keres az ember olvasnivalót, vagy csak egyszerűen ki akar szakadni a végeláthatatlan hétköznapok mókuskerekéből.
Remek stílusban megírt, olyan regény, amit ha elkezdesz, nem tudsz letenni. És nem feltétlen azért, mert olyan eszméletlenül körömrágósan izgalmas, egyszerűen csak van egy megmagyarázhatatlan varázsa, ami eléri, hogy olvasd és olvasd, és a hősnővel együtt teljesítsd a bakancslista pontjait.
Ébren álmodók, örök álmodozók, kikapcsolódásra vágyók bátran kezdjék el olvasni, nem fogják megbánni.

*Hikari