Mia Sheridan: Archer hangja (A szerelem csillagjegyében 4.)

"A rossz dolgok nem azért történnek, mert az ember megérdemli őket. Egyszerűen nem így működik. Csak… ilyen az élet. Nem számít, kik vagyunk: el kell fogadnunk a lapot, amit nekünk osztottak. Hiába szar, meg kell próbálnunk így is továbblépni, így is szeretni, így is reménykedni… és hinni abban, hogy okkal járjuk most ezt az utat."

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 408
Fülszöveg:
Amikor Bree Prescott megérkezik Pelionba, az álmos tóparti kisvárosba, szívből reméli, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahol rálelhet a hőn áhított nyugalomra. Már az első nap belebotlik Archer Hale-be, a saját tragédiáját remeteként őrizgető srácba. Egy emberbe, akit addig senki sem vett észre.
Ez a könyv egy olyan nőről szól, akinek az életét egyetlen szörnyű éjszaka eseményei határozzák meg, és egy olyan férfiról, aki szerelmével elhozza a nő számára a szabadulást. Egy szótlan férfi története, aki tátongó sebbel él, és egy olyan nőé, aki segít neki megtalálni a hangját. Egy regény a szenvedésről, a sorsról és a szerelem mindent elsöprő erejéről.

Mia Sheridan neve nem volt ismeretlen a számomra, olvastam már a Skorpió fullánkja című regényét. Ugyanakkor az is igaz, hogy az nem nyerte el túlzottan a tetszésemet. De a „mindenkinek jár második esély” elv híve vagyok, szóval elkezdtem ezt a regényét is, ha már visszahozták a könyvtárba, nekem meg előjegyzésem volt rá.

Főszereplőnk Bree Prescott, aki a múlt és talán saját maga elől menekülve jut el Pelionba, ahol reméli, hogy legalább ideiglenes békét és nyugalmat talál.

Ám a békességnek hamar végeszakad, amikor is találkozik Archer Hale-lel. A férfival, aki egyetlen szót sem szól, mégis a feje tetejére állítja az életét, az érzelmeit, és megmozdít benne valamit.

Már csak az a kérdés, hogy két másmilyen módon, de ugyanúgy sérült ember, képes-e megmenteni egymást?  Vajon tényleg van abban valami, hogy a keszekusza szálak és csomók rengetegéből bárki számára lehet gyönyörű kép, ha más oldalról nézi?

Igazából az elvárásaimat minimálisra csökkentettem ezzel a könyvvel kapcsolatban, úgy volt a legkisebb esély rá, hogy csalódok, vagy legalább is keserű szájízzel teszem le.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de mostanában azokban a könyvekben, amik ilyen „mindenki kedvence” kategóriások,  én sorra csalódok.  Vagy a mondanivalót nem értem meg/érzem át, vagy a stílus nem tetszik, vagy a téma áll távol tőlem.

Már olvasás előtt tudtam (néhány korábbi értékelést elolvasva), hogy Archer-nek fogyatékossága van, és azt is tudtam, hogy micsoda, viszont nagyon kíváncsi voltam arra, hogy az írónő miként fogja ábrázolni és dolgozni a karakterével. Azt kell mondanom, őt ügyesebben alakította, mint a női főszereplőt, de erről majd kicsit később bővebben.

Abban biztos vagyok, hogy ez a kötet jobban tetszett, mint a korábbi, valahogy jobban magával ragadott. Nagyon más volt a témája, mint A skorpió fullánkjának, ennek köszönhetően más hangulatot is éreztem olvasás közben. Nem feltétlenül pironkodtam a +18-as részeken, hiába volt benne jó néhány, vagy mosolyogtam a rejtett humortól, hanem inkább összeszorult a torkom, és nem értettem, egyszerűen nem fogtam fel ésszel, hogy lehet az, hogy az emberek ennyire átnéznek egymáson, ennyire képtelenek segítő kezet nyújtani? Döbbenet, hogy sokaknak könnyebb felvenni a szemellenzőt, ahelyett, hogy végre látnának, és mondjuk ne adj’ Isten másokkal is foglalkoznának önmaguk mellett.
 
Ugyanakkor úgy éreztem néha, hogy sok bába közt elvész a gyerek. Számomra az írónő túl sok mindent akart belesűríteni a történetbe, a fogyatékosság mellett például az emberek nemtörődömségét, vagy éppen azt, hogy mennyire megváltoztathatja az embereket egy titok, vagy egy fájdalmas múltbéli esemény. Sok volt, egyszerűen túl sok. Ezek külön-külön is jó témái egy regénynek, de egyben nekem tömény volt. Igazából számomra olyan érzést keltett, hogy belekaptunk egyik témába egy kicsit, aztán a másikba...nos, azt hiszem, a kevesebb néha valóban több.

Nem gondoltam volna, hogy ezt pozitívumként fogom felhozni, de el kell ismernem, hogy Bree-ben az empátia és a figyelmesség (ami sok ott lakóból hiányzott) benne megvolt. Megmagyarázható ugyan azzal, hogy új és ezzel csak kapcsolatokat akar építeni és még igaz is, de ugyanakkor nem volt egy percig sem kötelessége meglátni a hosszú haj és a szakáll mögött, a valódi, érző, összetört embert. Aki szavak nélkül üvölt.
Pech, hogy ezzel be is fejeződött hősnőnk tulajdonságainak felsorolása, mert egyébként eléggé idegesített. Ami már csak azért se szerencsés, mert a könyv kilencven százalékában ő volt a középpontban. De akkor is bosszantott a karaktere, és nem, nekem valahogy nem volt elég indok a személyiségére az, ami történt vele. Mert a múlttal meg lehet küzdeni, fel lehet dolgozni, ő meg ehhez képest fél évig jól elúszkált az önsajnálat mocsarában.

Aztán megjelent Archer. Az ő eddig élete se nevezhető éppen ideálisnak/álomnak, sőt, állítom, több fájdalom van benne, és több seb a szívében, mint a női szereplőnek. Mégse tudtam úgy igazán, és teljes mértékben beleszeretni. Közel került a szívemhez ugyan azon ritka alkalmakkor, amikor szemszöget kapott, de furán néztem, hogy huszonhárom évesen ennyire keveset tudjon a világról, az életről. Vagy tényleg ennyit számít, hogy sok-sok éven keresztül senki nem volt mellette, aki meghallgatta volt? Archer drága, nagy szavak rejtőznek a némaságodban, ezt sose felejtsd el.

A mellékszereplők, mint Anne, Maggie vagy Norm igazán kedvesek voltak, talán a korukból kiindulva, de volt bennük egyfajta bölcsesség. Ugyanakkor ott volt ellenpéldának Victoria és Travis, akiket megkedvelés helyett oldalról-oldalra egyre kevésbé kedveltem, és valahogy akkor voltam elégedett, ha egy betűt se szerepeltek.

Elégedettebb vagyok, mint gondoltam, de mégis van bennem egyfajta hiányérzet. Több Archer szemszöggel talán elégedettebben csukom be a könyvet, nem tudom…
Az írónő megkapta tőlem a korábban említett második esélyt, de azt hiszem, a mi kapcsolatunk ezzel a regénnyel be is fejeződik. El kell ismernem, hogy Mia Sheridan-nel nincs meg az egy hullámhossz.
Ha valaki egy érzelmekben gazdag, erotikával meghintett, különlegesebb könyvet keres, akkor azt hiszem, ezt is fogom neki ajánlani. Aztán majd… „a csend, beszél tovább, helyettem ő mondja el…”

*Hikari