A. Meredith Walters: Fény az éjszakában (Utánad a sötétbe 2.)

"Néha eljön az az idő az ember életében, hogy félre kell tennie, amiről úgy gondolja, hogy helyes, és azt kell tennie, amiről érzi ugyanezt."

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 392
Fülszöveg:
Hogyan ​tovább, amikor úgy érzed, vége az életednek?Maggie sosem hitte, hogy újra látja Clayt. Ezért inkább igyekszik újra összerakni régi életének darabjait, még ha úgy is érzi, nem bízhat meg senkiben. Megpróbál továbblépni, előre, ahogy Clay kívánta.Clay nem képes elfelejteni Maggie-t, bár erőszakkal elszakította magát tőle, hogy megkaphassa a segítséget, amire mindennél jobban szüksége van. És most gyógyul… apránként. De a szíve még mindig a lányé, akinek az életét köszönheti.Amikor egy váratlan tragédia újra egymás mellé sodorja a fiatalokat, többé semmi nem olyan, mint azelőtt. Csakhogy vannak dolgok, amik sosem változnak. Lehetséges átformálni a sötétséget, ami kis híján elnyelte őket, és elérni végre, amire mindketten vágynak? Létezik vajon a boldogság két ember számára, akik ennyit küzdöttek már, csak hogy együtt legyenek? Vagy a félelem és a démonaik örökre elszakítják őket egymástól?A szerelem attól különleges, hogy ha szinte bele is halna az ember, mégis képes begyógyítani a sebeket. És az éjszaka mélyén mindig ott ragyog a fény.




Éveket várni egy folytatásra egy könyvmoly számára nem túl kellemes élmény. Persze, közben az ember kezébe akad más regény, avat kedvenceket, és hagy is félbe olvasmányt, de azért ott motoszkál benne, hogy mégis csak jó lenne a folytatását olvasni annak A BIZONYOS regénynek.
Maradjunk annyiban, hogy elég gyorsan lecsaptam erre a könyvre amint lehetőségem volt rá.

Hőseink útjai különváltak Clay tette után, és most mindketten próbálnak a másik nélkül…nos, azt hiszem, továbblépni. Folytatni az életet.
Ám egy nem várt haláleset újra egy útra tereli a fiatalokat, és a döntés innentől az ő kezükben van.
Újra mernek-e nyitni, lépni a másik felé, úgy, hogy már tudják, milyen mélyre ránthatja mindkettőjüket a sötétség.

Nagyon ritkán várok ennyire folytatást, mint ezt. Bár, tény, ami tény, nem álltam neki rögtön az olvasásnak, mert elég sok részletet felejtettem el az első kötetből, szóval először újraolvastam azt, és utána lapoztam fel a könyvet.
Tudjátok mit? Sokkal másabb érzéssel olvastam így, hogy nem volt a két kötet között több évnyi várakozás. Nem billentem ki, élénken bennem élt még minden érzelem, szeretet és szomorúság is.
Nagyon reménykedtem abban, hogy itt végre boldogságot olvasok majd.

Szépen pofára is estem.

Ha lehet, még borúsabban és nyomottabb hangulattal nyitott a második kötet, pedig én azt hittem, hogy az elsőben már minden mélységét és magasságát olvastam a fájdalomnak, a hiánynak, a vágyakozásnak, a szeretetnek.
Tévedtem.
Az írónő fogta magát, és az első cirka húsz oldalon úgy megforgatta bennem a kést, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Majdnem le is tettem, mondván, hogy nem vagyok biztos abban, hogy olvasni akarom én ezt.
Ugyanakkor ott motoszkált bennem, hogyha az első részhez hasonlóan torokszorítóan fájdalmas lenne, miközben marcangolja az olvasót is a tehetetlenség érzése, nem szeretné ennyi olvasó.
És ahogy folytattam az olvasást, én is kezdtem meglátni, észrevenni a fényt az alagút végén, az éjszakában.
Egyvalami biztos: A Meredith Walters nem adja könnyen a boldogságot a karaktereinek.

 Eltelt három hónap, és komolyan mondom, ez a időbeni fejlődés nagyon sokat adott hozzá ahhoz, hogy a karaktereink is érjenek.
Maggie-t bevallom őszintén, nem szívleltem meg túlságosan, de ebben a kötetben sokat fejlődött, mondhatni érettebb lett. Nem nyelt le mindent egyetlen szó nélkül, nem is csak úgy sodródott az árral, hogy majd csak le valahogy. És mindemellett továbbra is szeretet. Talán erre mondják, hogy lehet ésszel szeretni.
Clay is rengeteget fejlődött a kötet során, ahogy éreztem, talám többet is, mint a női főhős. Nem érzem túlzásnak azt mondani, hiszen rengeteg volt a démon, akit le kellett küzdenie, az akadály, amin át kellett ugrania. Örültem neki, hogy nem lett egy varázsütésre minden rendben vele, inkább csak elindult egy hosszú úton, aminek még korán sincsen vége. Ennek ellenére szépen belevéste magát a szívembe, és biztos vagyok benne, hogy örökké előkelő helyen lesz a könyves álompasijaimnak fenttartott listában, mert Clayton Reedet egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Az pedig, hogy ezúttal váltottan láthattam bele a két főszereplő gondolataiba, sokat dobott a tetszési indexemen.

Ruby, Daniel és Rachel is több szerepet kapott ebben a második kötetben. Hol őket kellett támogatni, hol ők támogattak, de bárhogy is volt, nem változtat a tényen, hogy ezúttal nem bújtak meg a háttérben, hanem tényleg igazán szerepeltek. Főleg Daniel változásának örültem.
De kaptunk új, és nem kevésbé fontos mellékszereplőket is, mint Maria vagy éppen Mr. Todd, de említhetem ide Jake is. Mindannyiuknak szerepe volt főhőseink életében, még akkor is, ha nem ugyanolyan fajsúlyú, de volt. Mindenki rávilágított valamire a maga módján egy olyan sötétben, ami áthatolhatatlannak tűnt.

Nagyon kellett ez a befejezés a lelki békém érdekében.
Pont úgy váltakoztak az érzelmeim olvasás közben, mint a karaktereknek: egyszer boldog voltam, aztán szomorú, néhol nyomasztott a téma, egy másik fejezetben viszont úgy éreztem, ennek pont így kell lennie.
Különleges könyv, amiben pont annyira van jelen a sötétség, hogy elhihessük, egyszer jönni fog az a fénysugár, ami elosztatja.