Edith Pattou: Északfi (Északfi 1.)

„Ha maradt valami varázslat a világban, az egészen biztosan északon rejtőzik, olyan helyeken, ahová az emberek nem juthatnak el.”

Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 430
Fülszöveg:
A babona szerint a gyermekek, akik észak felé fordulva jönnek a világra, felnőve messze kóborolnak az otthonuktól. Rose édesanyja retteg, mert északi lányára magányos, jeges halál vár, ha követi a sorsát. Rose erről mit sem tud, így amikor egy hatalmas fehér medve bukkan fel a házukban, és magával akarja vinni őt, vele tart. 
A medve egy rejtélyes kastélyba viszi Rose-t, ahol a lány szobájában éjszakáról éjszakára egy néma idegen bukkan fel. Ahogy a kíváncsisága úrrá lesz rajta, Rose szörnyű bajt okoz, így hosszú útra kell indulnia, hogy megmenthesse a szerelmét és betölthesse valódi sorsát. 
Az Északfi ismerős és megindító, mint a Szépség és a Szörnyeteg meséje, mégis frissen eredeti. Egyszerre érzelmes, izgalmas és emlékezetes, magával ragadó, nagy ívű történet. A babona szerint a gyermekek, akik észak felé fordulva jönnek a világra, felnőve messze kóborolnak az otthonuktól. Rose édesanyja retteg, mert északi lányára magányos, jeges halál vár, ha követi a sorsát. Rose erről mit sem tud, így amikor egy hatalmas fehér medve bukkan fel a házukban, és magával akarja vinni őt, vele tart. 
A medve egy rejtélyes kastélyba viszi Rose-t, ahol a lány szobájában éjszakáról éjszakára egy néma idegen bukkan fel. Ahogy a kíváncsisága úrrá lesz rajta, Rose szörnyű bajt okoz, így hosszú útra kell indulnia, hogy megmenthesse a szerelmét és betölthesse valódi sorsát. 
Az Északfi ismerős és megindító, mint a Szépség és a Szörnyeteg meséje, mégis frissen eredeti. Egyszerre érzelmes, izgalmas és emlékezetes, magával ragadó, nagy ívű történet.

Többször szembejött már velem a könyv, de valahogy nem éreztem azt, hogy én ezt annyira olvasni akarom. Aztán mivel magam dobtam be ötletként a Habos Kakaó Olvasóklub januári témájához, úgy döntöttem, mégis csak el kellene azért olvasni.
Mégis miért halogattam én ezt eddig?!

Történetünk (egyik) szereplője Rose, aki nyolcadik gyermekként születik egy szegény, gazdálkodással foglalkozó családban. Már egészen kicsi gyerekként is valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság hajtja, hogy felfedezzen mindent az őt körülvevő világból.
Ez kalandvágya később se múlik el, talán ennek „köszönhető” az is, hogy amikor egyik nap egy fehér medve tűnik fel a család otthonában, a lány vele tart, nem is sejtve, mire vállalkozik.
Kalandokban mondjuk nem lesz hiány, csak épp ezek nem olyan formában érkeznek majd, mint várjuk.

Igazából akkor döntöttem el, hogy ez a könyv biztos benne lesz a havi olvasmánylistámban, amikor megláttam a finn borítót. Merthogy az valami csodálatosan meseszép, nehéz szavakat találni rá kategória.
Ellentétben a magyar, ami, nos maradjunk annyiban, hogy nem fogott meg annyira, bár később rájöttem, hogy az egyik könyvbéli illusztrációt vették alapul, de ettől függetlenül a külföldit számomra nem körözte le.
Enyhén szólva is fenntartásokkal kezeltem a könyvet, és nem feltétlenül az ifjúsági címke miatt. Egyszerűen csak nem voltam biztos abban, hogy ez nekem tetszeni fog, és talán volt bennem egy kis félsz is, hogy mi van akkor, ha unom?
Oké, tudom, nem kötelező minden könyvet be is fejezni, amit elkezd az ember, de mint mondtam, úgy voltam vele, hogyha már Olvasóklubos olvasmány, azért csak el kellene olvasni.

Az elején volt bennem egy kis csalódottság, nem szippantott be úgy, ahogy vártam/szerettem volna. Történtek az események, először a családdal, majd később a kastélyban, elolvastam a könyv negyedét, és továbbra se éreztem mindent elsöprő késztetést arra, hogy folytassam.
Aztán történt valami… egy balga hiba, amiért nagy árat kellett fizetni.
Na, számomra OTT és AKKOR vált igazán letehetetlenné a történet.
Nem voltam képes letenni a könyvet, együltő helyemben daráltam le több, mint kétszáz oldalt. Elvarázsolt a kalandos utazás, a érzékletes leírások a jég és hó birodalmában, a grönlandi elképesztő tájakon. Szinte éreztem a prém melegét a testemen, láttam a fókavér vörösségét a hófehér szűz hóban, hallottam a szél tombolását a fülemben. Én is fogtam a mesélőkés markolatát, hogy aztán újabb és újabb történeteket mondjak el a segítségével.
Varázslatos,  és egyben izgalmas utazás részesévé váltam. Ameddig olvastam, egy kicsit én is egy északi leány lehettem. Jó érzés volt.

Ha már említettem a vad éjszaki leányt: ha jól számoltam, a történet végére Rose tizenhat-tizenhét éves lehetett, mondhatni még mindig gyermek, ennek ellenére a gondolkodása, a kitartása és az akaratereje felnőtteket meghazudtoló volt. Nem tudom, én bemertem volna-e vállalni azt a rengeteg mindent, amit ő átélt. Szeretném azt mondani, hogy igen, de nem vagyok benne biztos.

A fehér medve karaktere valamiért az első perctől rokonszenves volt, a gondolatai zseniális módon lettek átadva.
Az én kedvenc karakterem Rose mellett mégis Thor és Turi. Előbbi ugyan egy megközelíthetetlen szúros kaktusznak tűnik az elején, de igazából nagyon is érző szíve van, csak épppen ezt túl sokszor rejti el mámoros részegségben. Turi esetében viszont nem tudom megmondani ennyire egyértelműen, miért szerettem, csupán így volt.
A Trollkirálynő egy olyan „gonosz” karakter lett, akire nem voltam képes egyértelműen ráhúzni ezt a címkét, épp ezért nem is voltam képes mindig, minden tette miatt utálni. Pedig nagyon is megérdemelte volna. Ugyanakkor nem minden egyértelműen fekete vagy fehér, ezt még nekem is be kellett látnom.
Imádtam, hogy ennyi különböző nézőpontból épült fel a történet. Féltem, hogy követhetetlen lesz, de így volt tökéletes. Pont annyira szükség volt az Apa karakterének racionalitására, mint a fehér medve különös narrációjára, vagy a Trollkirálynő csupán információkat el-elcseppentő fejezeteire.
Azt hiszem mindenki megtalálja benne az(oka)t a szereplő(ke)t, aki(k) közel kerül a szívéhez, és valamilyen tulajdonsága miatt megkedveli, hisz vannak egy páran.

Hálás vagyok, hogy léteznek még ilyen varázslatos történetek, amiket olvasva ösztönösen magunkba nézünk, és elgondolkodunk azon, hogy bennünk is egy vad, északi gyermek lelke él e, vagy inkább hasonlítunk az engedelmes keleti gyermekekre? Vagy egyik sem, és inkább egy akaratos, szenvedélyes jellemmel rendelkezünk, mint a déliek?
Tökéletes olvasmány az ilyen hideg, csípős téli napokra, mint ezek a mostaniak.
 Olvasás előtt ajánlatos magunk mellé elemózsiát és valami forró italt készíteni, esetleg alaposan bekuckózni a meleg takaró alá, mert ez a könyv fagyosan-szívetmelengető, amit nem fogsz tudni letenni, amíg az utazás véget nem ér.

*Hikari