Novellázzunk: Kutyaélet
 |
| Forrás |
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.
K. A. Hikari: Kutyaélet
Átlagos napnak indul a mai. A levegőben még érzem az éjszakai eső halvány illatát, a kenneltársaimmal álmosan mászok elő a kutyaházból, várva a reggelimet.
Az etetőember mindannyiunknak kiosztja a kaját, de valami más benne. Mintha izgatott
lenne. Nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, elvégre ember, azok meg
szoktak csak úgy a semmiért is boldogok vagy izgatottak lenni. Legalább ennyit eltanultak végre tőlünk,
kutyáktól.
Kis idő múlva azonban visszajön, és pórázt rak a nyakamba. Az elején kicsit meglepődök, hiszen nem sok éjszaka telt el a legutóbbi sétám óta, de aztán el is engedem a gondolatot, hiszen ez másodlagos: a fontos, hogy kihoz a kennelből, egy kis ideig csak velem lesz foglalkozva!
Idegen embereknek adja azonban oda a pórázomat.
Kik ezek?
Mégis mit akarnak?
Várjunk csak egy percet… a nő nagyon finom illatú falatkákat vesz elő. A férfi se tűnik már olyan veszélyesnek most, hogy leguggolt hozzám. Sőt, pont olyan magasságú, hogyha megtámaszkodom a térdén, még arcon is nyalhatom. Mondjuk arra még várnia kell, nem osztogatom csak úgy a puszijaimat.
Kinyílik a kapu, szuper, ezek szerint megyünk egy kört. Kicsit olyan ez a két ember, mint az a kerekesszékes lány, aki sokat jár hozzám: tudják, hogy sétálni és enni igazán szeretek.
Sajnos azt is megsejtették valahonnan, hogy szeretem a kakit, úgyhogy megakadályozzák egy büdös halomba történő hempergőzésemet. Fene, pedig olyan jól kinéztem magamnak, de jöttek ezzel a fránya „fúj”jal és továbbsétáltak. Nem tudják, milyen bulit hagytam most ki a kedvükért!
Visszamegyünk a menhelyre, és sóhajtva veszem tudomásul, hogy tuti mehetek vissza rácsok mögé, a haverok már nagy hanggal ugatva kérdezik is, hol jártam eddig. Nincs kedvem informálni a bandát, majd elárulom, mikor visszavisznek.
Azonban a gondozó csak nem akar jönni. Csupán az egyik ember megy be egy nagy házba amit „irodaként” emlegetnek, hogy aztán sok-sok jutifalatnyi idő után visszajöjjön. Van valami papír a kezében, és irtóra boldog hullámokat áraszt magából, ahogy lehajol, és megsimogatja a fejem. Pont eltalálja a kedvenc pontomat, sóhajtva lehunyom a szememet.
Azt duruzsolja a fülembe, hogy hazamegyünk, bizony, hazajössz. Nem tudom, mi az a haza, de valószínű valami jó dolog lehet, ha ilyen örömmel mondogatja.
Megint kimegyünk a kapun, amit nem igazán értek, mert most jöttünk be, de hát még nem tudtam kiismerni ezeket az embereket. Még azért idegenek. Kedvesek, de idegenek. Lehet szeretnek fel-le járkálni.
Segítenek beszállni egy nagy járműbe, aminek kerekei vannak és olyan kellemesen zúg, hogy hamarosan elálmosodok. Aztán mégis felélénkülök: nem jártam még erre, de mintha a szél ismerős illatot hozna: ez a kerekesszékes lány illata. Miért jöttünk ide?
Kiszállunk a guruló járműből, követem a két embert, be egy nagy épületbe, de aztán megtorpanok. Ők csak néznek, aztán azt kérdezik, Joplin, félsz a lépcsőtől? Nem bánt, gyere szépen. Nincs az a jutifalat mennyiség, amiért én erre a lépcső nevű szörnyre felteszem a mancsomat. Oldjátok meg!
Végül is megoldják, a férfi felnyalábol, az ölébe vesz, és felvisz. Na kérem, szépen vagyunk!
Már épp azon gondolkodom, hogy kellene innen lejutni, amikor egy ismerős hang szólít a nevemet. Hisz itt a lány!
Nem is tudom, hogy kerül ide, szóval inkább megvárom, hogy a férfi menjen elől. Ő biztonságosan bejutott, úgyhogy megyek én is. Szia lány. Nézd csak, milyen szuper emberek jöttek: elhoztak hozzád! Egyébként is kedvesek, és adtak finom falatokat. Olyan jó ez a nap!
Vigyorgok a lányra, de ő valamiért nem osztozik az örömben. Csak simogatja a fejemet, és azt mondja, hogy gazdáim lettek és hazamegyek végre, de mindezt olyan szomorúan, hogy összezavarodom. Aztán vesz egy mély levegőt, és eltűnik a szomorúsága, ugyanolyan boldogságot érzek áradni felőle, mint a másik két embertől. Megpuszilom a tenyerét, azt eddig szerette. Még utoljára végigsimít a bundámon, gyengéd szeretettel, úgy, ahogy csak ő tud simogatni, aztán a férfi kivezet, el a lánytól, óvatosan levisz a lépcsőn és visszaülünk az autóba.
Tudom, érzem, hogy innentől változnak a dolgok, nem lesznek többé rácsok, nem kell harmad-negyed-ötödmagammal harcolni a figyelemért, a szeretetért.
Vigyorogva nézek fel arra a két emberre, akik eljöttek értem, megláttak és megváltoztatták a világomat.
Kis idő múlva azonban visszajön, és pórázt rak a nyakamba. Az elején kicsit meglepődök, hiszen nem sok éjszaka telt el a legutóbbi sétám óta, de aztán el is engedem a gondolatot, hiszen ez másodlagos: a fontos, hogy kihoz a kennelből, egy kis ideig csak velem lesz foglalkozva!
Idegen embereknek adja azonban oda a pórázomat.
Kik ezek?
Mégis mit akarnak?
Várjunk csak egy percet… a nő nagyon finom illatú falatkákat vesz elő. A férfi se tűnik már olyan veszélyesnek most, hogy leguggolt hozzám. Sőt, pont olyan magasságú, hogyha megtámaszkodom a térdén, még arcon is nyalhatom. Mondjuk arra még várnia kell, nem osztogatom csak úgy a puszijaimat.
Kinyílik a kapu, szuper, ezek szerint megyünk egy kört. Kicsit olyan ez a két ember, mint az a kerekesszékes lány, aki sokat jár hozzám: tudják, hogy sétálni és enni igazán szeretek.
Sajnos azt is megsejtették valahonnan, hogy szeretem a kakit, úgyhogy megakadályozzák egy büdös halomba történő hempergőzésemet. Fene, pedig olyan jól kinéztem magamnak, de jöttek ezzel a fránya „fúj”jal és továbbsétáltak. Nem tudják, milyen bulit hagytam most ki a kedvükért!
Visszamegyünk a menhelyre, és sóhajtva veszem tudomásul, hogy tuti mehetek vissza rácsok mögé, a haverok már nagy hanggal ugatva kérdezik is, hol jártam eddig. Nincs kedvem informálni a bandát, majd elárulom, mikor visszavisznek.
Azonban a gondozó csak nem akar jönni. Csupán az egyik ember megy be egy nagy házba amit „irodaként” emlegetnek, hogy aztán sok-sok jutifalatnyi idő után visszajöjjön. Van valami papír a kezében, és irtóra boldog hullámokat áraszt magából, ahogy lehajol, és megsimogatja a fejem. Pont eltalálja a kedvenc pontomat, sóhajtva lehunyom a szememet.
Azt duruzsolja a fülembe, hogy hazamegyünk, bizony, hazajössz. Nem tudom, mi az a haza, de valószínű valami jó dolog lehet, ha ilyen örömmel mondogatja.
Megint kimegyünk a kapun, amit nem igazán értek, mert most jöttünk be, de hát még nem tudtam kiismerni ezeket az embereket. Még azért idegenek. Kedvesek, de idegenek. Lehet szeretnek fel-le járkálni.
Segítenek beszállni egy nagy járműbe, aminek kerekei vannak és olyan kellemesen zúg, hogy hamarosan elálmosodok. Aztán mégis felélénkülök: nem jártam még erre, de mintha a szél ismerős illatot hozna: ez a kerekesszékes lány illata. Miért jöttünk ide?
Kiszállunk a guruló járműből, követem a két embert, be egy nagy épületbe, de aztán megtorpanok. Ők csak néznek, aztán azt kérdezik, Joplin, félsz a lépcsőtől? Nem bánt, gyere szépen. Nincs az a jutifalat mennyiség, amiért én erre a lépcső nevű szörnyre felteszem a mancsomat. Oldjátok meg!
Végül is megoldják, a férfi felnyalábol, az ölébe vesz, és felvisz. Na kérem, szépen vagyunk!
Már épp azon gondolkodom, hogy kellene innen lejutni, amikor egy ismerős hang szólít a nevemet. Hisz itt a lány!
Nem is tudom, hogy kerül ide, szóval inkább megvárom, hogy a férfi menjen elől. Ő biztonságosan bejutott, úgyhogy megyek én is. Szia lány. Nézd csak, milyen szuper emberek jöttek: elhoztak hozzád! Egyébként is kedvesek, és adtak finom falatokat. Olyan jó ez a nap!
Vigyorgok a lányra, de ő valamiért nem osztozik az örömben. Csak simogatja a fejemet, és azt mondja, hogy gazdáim lettek és hazamegyek végre, de mindezt olyan szomorúan, hogy összezavarodom. Aztán vesz egy mély levegőt, és eltűnik a szomorúsága, ugyanolyan boldogságot érzek áradni felőle, mint a másik két embertől. Megpuszilom a tenyerét, azt eddig szerette. Még utoljára végigsimít a bundámon, gyengéd szeretettel, úgy, ahogy csak ő tud simogatni, aztán a férfi kivezet, el a lánytól, óvatosan levisz a lépcsőn és visszaülünk az autóba.
Tudom, érzem, hogy innentől változnak a dolgok, nem lesznek többé rácsok, nem kell harmad-negyed-ötödmagammal harcolni a figyelemért, a szeretetért.
Vigyorogva nézek fel arra a két emberre, akik eljöttek értem, megláttak és megváltoztatták a világomat.
*Hikari
