Kutyajó dolguk van a nyaraló négylábúaknak

Jó bornak nem kell céger - tartja a régi mondás, és félig egyet is értek vele. De ott a véleményem másik fele, ami meg azt mondja: ha valami szuper, miért ne írnék róla, miért ne reklámoznám, hogy minél több ember ismerje meg? Nem fizettek le érte, mielőtt még...

Az utóbbi megérzésemre hallgatok, így jöjjön most egy egyáltalán nem szokványos bejegyzés: élménybeszámoló a kutya nyaralása kapcsán.

Én olyan típusú ember vagyok, akire simán lehet azt mondani, hogy „paragazdi”. De az a tipikus, első kutyás: sose felejtem el, mikor Dodót hazahoztuk, és fűevés után rókázott egyet, dokihoz akartam rohanni a három hónapos kölyökkel, mert úristen, tuti beteg.

Itt írtam egyébként bővebben arról, hogy mit csinálnék másképp, ha előröl kezdhetném az egész kutyázást, de egy hibámat újra kiemelem:  nem vittem túl sokat kutyatársaságba. Nála nagyobb kutyák közé meg pláne nem, hát mit csinálok, ha túl sok valakinek, aztán kész a baj?! Kicsit túlparáztam a dolgot, ma már látom, akkor viszont a tizenhárom éves énem csak azt tudta, hogy hiába olvasott el egy csomó szakkönyvet, éles helyzetben totálisan tanácstalan. Nem könnyű, de beismerem: én hibáztam, hiszen Dodónak nem igazán adtam meg a lehetőséget arra, hogy falkában bandázzon, szocializálódjon.

Nem hiszem, hogy attól, mert a kutyatulajdonos panziót vesz igénybe az eb számára, „rosszabb gazda” lenne, „kevésbé felelősségteljes” vagy épp „nem szeretné a kutyáját”. Épp ellenkezőleg: felelősségteljes, jó gazda, aki szereti a kutyáját. Mert képes felmérni a saját és az állat határait is, mérlegre tenni, hogy például egyhetes nyaralás valóban pihenés és kikapcsolódás lesz-e a család minden két- és négylábú tagjának? Vagy az embereknek kötöttség, az állatnak pedig egy stresszforrás az idegen környezet, a szagok, az ingerek?
Félreértés ne essék, nem azt írom vagy arra utalok, hogy semmiképpen ne vigyük magunkkal nyaralni a négylábú családtagunkat, ha tudunk olyan szállást foglalni. Ha az állat megfelelően szocializált, kalandként fogja fel az egészet, és az embernek se egy „plusz nyűg”, hogy esetleg jobban kell figyelni a kutyára, mint otthon, hajrá, pakoljátok a bőröndöt és irány a közös pihenés.
Viszont úgy gondolom, vannak olyan helyzetek, amikor jobb, ha a kutya nem kíséri el a gazdit, és a nyaralás pont lehet ilyen. Volt már kutyás, és kutya nélküli nekem is, úgy tapasztaltam, hogy utóbbi a család két- és négylábú tagjainak egyaránt komfortosabb.

Rendben, az ember döntött: a kutya külön nyaral. Kezdődhet a nézelődés, hogy mégis hol? Mert rá lehet ugyan bízni családtagra, vagy jó barátra, de mi van akkor, ha mondjuk egy hétig senki jóindulata, türelme nem tart ki?
Én tudtam, hogy a mostani nyaralásunk idejére mindenképp „hivatalos megőrzőt” keresek az ebnek. Így találtam rá a Goodboy panzióra.
Tavaly voltunk megismerkedni a panzió vezetőjével és magával a hellyel is, de akkor végül nem vettem igénybe a szolgáltatást, idén viszont jó előre foglaltam időpontot. Már csak azért is, mert limitált az a kutyalétszám, amit befogadnak, másrészt mert tudtam, hogy az emberek általában későn kapnak észbe, és az utolsó (utáni?) pillanatban próbálnak helyet találni. Nem akartam ilyen köröket futni.
 Viszont bevallom, utazás előtti héten elkezdtem stresszelni: tényleg jó döntés-e, jó helyen lesz-e? Mint fentebb írtam, Dodó nem igazán bandázott soha sok kutyával, itt pedig kis- és nagytestűek együtt vannak. Hatalmas területen, ez tagadhatatlan, de akkor is különböző rémképek pörögtek a fejemben, hogy az én öt kilós szobacirkálóm kihúzza a gyufát egy nála mondjuk négyszer nagyobb kutyánál.  Főleg annak tudatában pánikoltam rendesen, hogy Dodó kifejezetten nem csipázza a többi kankutyát. Nem lettem nyugodtabb attól a gondolattól sem, hogy általában csak pórázon nagy a szája, szabadon lehet máshogy fog viselkedni… Kábé úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki először hagyja a gyereknek, hogy ottalvós táborba menjen.

Hétfőn reggel kilenckor adtam le az ebet, tizenegykor már jött az üzenet Sanyitól, a panzió vezetőjétől: „Az a probléma, hogy nincs vele probléma.” Épp álltunk a dugóban, én meg leírhatatlanul megkönnyebbültem. Rendben lesz, feleslegesen aggódtam.
Nem csak hétfőn, hanem egész héten kaptam infókat, képeket, videókat. Az én kiskutyám pedig jól viselkedett. Nem ő volt ugyan a nagy fel-alá rohangálások középpontjában, inkább elvolt magában, de senkivel nem balhézott össze, (ezt én kapásból sikernek könyveltem el) és azért mindig talált magának egy-egy szukát, akit mágnesként követett.
A panziózás alatt egy csomó inger érte a szobacirkálómat: szocializálódott egy falkányi más kutya társaságában, hatalmas területen és levegőn volt egész héten. Mentális és fizikai fárasztás magasfokon. Egy nagyon fáradt, de nagyon boldog kutyát hoztam haza vasárnap. Körülbelül mára pihente ki az elmúlt napok eseményeit és pörgését.

Sanyi, és a felesége Niki is úgy figyelt és gondoskodott Dodóról, mintha a sajátjuk lenne. Úgy szerették őt ebben a néhány napban, mint én, vagy talán még jobban is.

Szóval merjétek nyugodtan panzióba vinni az ebet, ha nyíregyháziak (vagy környékiek) vagytok, akkor csak a Good Boyba. Most volt Dodó először, de az biztos, hogy nem utoljára. A LEGJOBB. Hálás vagyok, amiért lett egy ilyen szuperprofi, családias panzió a városban, ahol bármikor nyugodt szívvel fogom hagyni a kutyát.
Köszönet Nektek. Mindenért.

*Hikari