Eleanor H. Porter: Az élet játéka (Az élet játéka 1.)

„Mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk!”

Kiadó: Szent István Társulat
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 192
Fülszöveg:

Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk. E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem megfordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát – szinte játszva. Mondanivalója – hogy örömre születtünk a világra – mindig és mindenütt érvényes.

Körülbelül tíz éve került a kezembe először, unokatesómnak kötelező volt, ő ajánlotta nekem is. Akkor nagyon szerettem, most pedig a Habos Kakaó Olvasóklub márciusi témája miatt megint a kezembe került. Kicsit másmilyen gondolatokkal fejeztem be, mint anno, de a pozitív érzést ezúttal is a szívembe ültette.

Történetünk főszereplője Pollyanna, akit édesapja halála után nagynénje fogadja be magához. A kislány igazán különleges teremtés, aki egy különleges játékot játszik már hosszú évek óta: az örömjátékot.
Szép lassan pedig a kisváros minden lakóját megfertőzi ez a szeplős, mosolygós, életszerető leányzó.

Haloványan még élt az emlékeimben a történet, aztán ahogy elkezdtem, úgy elevenedett meg egyre jobban a történet, jutott eszembe egyre több részlet.
Tavaly vagy tavalyelőtt véletlen találtam egy eladó példányt jó áron, amire le is csaptam, és milyen jól tettem, mert a könyv azóta is ritkaságszámban kapható, én viszont most le tudtam venni a polcról.
Utólag jöttem rá arra is, hogy nem csupán az Olvasóklubhoz, hanem a NIOK e havi témájához kapcsolódóan is olvashatom, mert igazán motiváló.

Gondoljuk csak végig egy pillanatra mit teszünk gyakrabban: a bajainkat vagy az örömeiket hangoztatjuk?
Panaszkodni vagy örülni tudunk könnyebben?
Elég csak magunkban válaszolni.
Pollyanna pont erre az emberekre oly' jellemző vonásra épít azzal, hogy az emberek helyzete és az élet egy másik oldalára világít rá. Arra, hogy mindegy milyen apróság kapcsán is, de próbáljuk meg a dolgok jó(bb) részét kiemelni, arra koncentrálni.
Vajon miért nem játsszák többen, többször az élet(öröm)játékot?

Pollyanna egy igazán cserfes, életvidám kislány, akiről már olvasni is felvidított. Olyan, mint akibe egy soha le nem merülő duracell elemet ültettek, hogy kifogyhatatlan energiával örüljön mindennek. Egyszerűen jó érzést kelt az emberben egy ennyire pozitív életszemléletű szereplőről olvasni. Bár be kell vallanom, hogy kicsit egysíkúvá vált egy idő után, hogy újra és újra mindenkinek elmondta a játékot, bár értettem a dolog miértjét. Meg végtére is, egy ifjúsági könyvről beszélünk, szóval valószínűleg a fiatalabb korosztály ezt nem róná fel a könyv hibájaként.

Nancy is kedvelhető karakter, ő az első, aki a szívébe fogadja a kedves kis árvát, és ugyan a kislány gondviselője a nagynénje, sok esetben Nancy-t közelebbinek éreztem. Lehet azért, mert nagycsaládból jött, és nem volt olyan távolságtartó sem, ezen még gondolkodok.
Igazából, ahogy Pollyanna talált mindenben valami örülni valót, úgy találtam én is minden szereplőben szeretni valót. A szép fekete hajú Snowné, a kedves, figyelmes Chilton doktor, a kívül szúrós, ám belül nagyon is szeretni képes Remete, ahogy mindannyian közel kerültek Pollyannához, közel kerültek az olvasóhoz is.

Örültem, hogy idősebbként feleleveníthettem, jól esett olvasni ezt a könyvet. Azt hiszem, fiatalabbként jobb szórakozás, akkor még olvasni is nyitottabb szívvel és elfogadóbban olvas az ember.
Hétfő utálóknak, zsörtölődnek, morgolódnak, rossz kedvűek én magam nyomnám a kezébe. Ez a könyv 190 oldal tömény mindenrosszbanvanvalamiláthatatlanjó dózis.
Több Pollyanna kellene a világnak.
Vagy talán nekünk kéne megpróbálni kicsit jobb játékossá válni.

*Hikari