Michael Morpurgo: Flamingó fiú

„Csak le kell győznünk az előttünk tornyosuló nehézségeket és problémákat, majd szépen haladni.”

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 256
Fülszöveg:
A történet a dél-franciaországi Camargue egyedülállóan különleges vidékén játszódik a második világháború idején. A sós síkságok és flamingók között, a szülei farmján él egy autista kisfiú. Sok mindent nem ért, azt viszont tudja, hogy kell meggyógyítani az állatokat. Szereti a rendszerességet és a zenét: minden héten kimegy a piacra az édesanyjával, hogy a város körhintáján felülhessen a kedvenc lovára.
Ám egy nap bevonulnak a felfegyverzett németek, és elfoglalják a várost. A szeretett körhinta megrongálódik, a lovak és díszek széttörnek, és már semmi sem lesz ugyanolyan. Aztán, az egyre inkább széthulló világ jelképeként, az egyik katona beállít a farmra, kezében egy sérült flamingófiókával – egy ágyú sebesítette meg, és a fiú az egyetlen esélye a gyógyulásra.
Ám a németek között van egy kedves tizedes, aki talán meg tudja javítani mindazt, ami tönkrement – és együtt talán az egész várost rendbe tudják hozni…

 2020 első NIOK témája egy olyan könyv elolvasása, amelynek valamilyen módon francia vonatkozása van (ez lehet helyszín, vagy akár az író származása is). Ezt a könyvet mindenképp el szerettem volna olvasni januárban, de a téma miatt az évem legelső olvasmánya lett.

Vincent egy van Gogh festmény miatt kel útra, és jut el Camargue-ba, ahol megismerkedik Lorenzoval és Kezia-val. A két ember befogadja a házába, és nem csak menedéket nyújtanak neki, amíg fel nem épül, meg nem erősödik egy lázas betegségből, hanem történetet is.
A saját történetüket osztják meg az idegen utazóval, egy kegyetlen, szívszorító, flamingók rózsaszín tollazatán vörös sebként lüktető történetet.

A kötet alig éri el a 260 oldalt, ráadásul elég nagy betűmérettel is nyomtatták, így gyorsan lehet vele haladni, én is csak belevetettem magam, aztán mire észbe kaptam, már elolvastam a felét.

Ugyanakkor hamar rájöttem, hogy elég félrevezető a fülszöveg, ugyanis egy (relatív) elég hosszú bevezetést kaptunk, mire eljutottunk oda, amiről a fülszöveg is szól.

A narrátor se Vincent, akire én a történet kezdése után számítottam, hanem Kezia. Az ő történetmesélése valójában ez a könyv.

Szeretem az olyan könyveket, amelyekben autista a főszereplő, bármilyen furcsán is hangzik ez így leírva. Különleges világban élnek, a „normálistól” teljesen elkülönülve, talán épp ezért érzem hiánypótlónak, hogy erről írjanak és olvassanak az emberek. A Kockafiú illetve a Lóháton is ezt az állapotot járja körbe, és különleges hatással volt rám mind a kettő.
Azt is el kell mondanom, hogy általában kerülöm a történelem témájú könyveket, nem igazán az én műfajom, de amikor néha-néha kézbe veszek egyet, azért ki tudok fogni jókat. A Flamingó fiú se volt rossz. Csak mondjuk kicsivel hosszabb terjedelemben talán jobb lett volna, de mivel ifjúsági könyvről beszélünk, nem biztos, hogy a célkorosztály azt már befogadta volna.
Ezt a történetet nem a háború, de még csak nem is a szereplők viszik el a hátukon, hanem az érzelmek. Főleg Renzo érzelmei.
Ritkán kerül a kezembe olyan történet, ami ennyire szépen ír szeretetről, bizalomról, hűségről.
Olvasás után úgy éreztem, hogy mégis csak jó ötlet volt a szerző részéről a II. világháborúról és az autizmusról egy regényben írni. Merész, bátor, de nagyon is jó ötlet.

Victorról sok mindent nem tudunk meg, Kezia maga viszont kedvelhető. Roma kislányként megtapasztalja a kirekesztést, a csúfolódást, amiért elmaradottabb, mint az iskolatársai.
Így hát nem is csoda, hogy Lorenzo-val, akit legalább annyian tartanak csodabogárnak, mint ahányan szeretik és hisznek benne, hamar megtalálja a közös hangot és egymás életének pótolhatatlan részei lesznek. Zia nyíltsága, és Renzo szinte gyermekei őszintesége tökéletes kiegészítette egymást, még a legnehezebb időkben, ágyúfüsttől nehéz levegőt beszívva, reménytelenség sötét gondolataival küzdve is egymás támaszai váltak, igazán szívet melengető volt erről a barátságról olvasni.
Mind Kezia, mind Lorenzo szüleit nagyon szerettem, igazán különleges emberek. Olyanok, akik nem adják fel a hitüket, akik még a legnagyobb sötétben is megtalálják a fényt.

Egy másik ország teljesen más évei repített arra a néhány órára, amíg olvastam, ennek pedig örültem, kell néha a kikapcsolódás.
Nem okozott átütő imádatot, bevallom, annyira emlékezetes olvasmány se lett, de amíg tartott, addig jó volt.