Jay Kristoff: Vámpírbirodalom (Vámpírbirodalom 1.)

 

A múltad kő, a jövőd agyag. És te formálod a majdani életedet.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2023

Oldalszám:798

Fülszöveg:
Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.
Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.
Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:
A Szent Grál.

A helyzet az, hogy Jay Kristoff Vihartáncos sorozatát kifejezetten szeretem (valamikor érik is egy újraolvasás :)), úgyhogy nagy kíváncsisággal vettem a kezembe a zafír pöttyös Vámpírbirodalmat. Már a besorolásból sejthettem volna, hogy ég és föld lesz a két történet....

Gábriel de Leónt gyerekkorában vitték el otthonról, hogy kiképezzék a dérvérek elleni háborúra. Most azonban pont annak a dérvérnek mesél, akinek a megölésére tudással rendelkezik.
Mit rejt a múltja? Mi az, amit el akar felejteni? És vajon van megoldás a naphalál ellen?

Bíztam annyira Kristoff írásában a korábbi tapasztalataim után, hogy nem igazán olvastam utána. Annyit tudtam erről a regényről, hogy vámpíros, és kifújt.
Azt hiszem, emiatt lepődtem meg egy kicsit, ahol elkezdtem olvasni. 
Ez bizony nem a Vihartáncos kellemes, young adult világa. Hanem sötét, véres, szókimondó és zseniális. Nincs híján az erőszaknak, a kegyetlenkedésnek, a fájdalomnak sem.

Érdekes megoldás volt, hogy a jelenben vagyunk, és elmesélés útján látjuk a múlt eseményeit. És pont ezen megoldás miatt nagyon kellett figyelnem olvasás közben, mert simán ugrált a jelen és a múlt között különösebb elválasztás nélkül, vagy igeidő váltás nélkül. Figyelembe véve, hogy egy majd' nyolcszáz oldalas regényről beszélünk, azért néha mentálisan fárasztó volt követni az eseményeket, ezért magamhoz képest hosszú is volt az olvasási időm. 
Töredelmesen bevallom, megesett az is, hogy nem olvastam el a bekezdésnyi leírásokat, csak tovább ugrottam a cselekményre úgy a hatszázadik oldal környékén már, de megesett az is, hogy egy-két napig a kezembe se vettem. 
Ugyanakkor mégis minden elismerésem, mert annyira komplex világot látunk, a benne élő Ősök hierarchiájával, a Vadászok, az Ezüst nővérekkel, hogy megemelem a nemlétező kalapomat. Ahhoz, hogy felépítsen a szerző valamit, ami ennyire részletes, és különleges, ezer százalékosan biztos vagyok abban, hogy sok-sok időt és energiát igényelt. És ez mindenképp becsülendő, még akkor is, ha számomra pont a részletessége miatt volt néha már sok, és azon agyaltam olvasás közben, hogy ugyan, hol van már a vége?

Pedig Gabriel profi antihősként elvitte a sztorit a hátán rendesen. (Érdekel róla karakterrajz valakit? Katt ide!) Kíváncsi voltam a harcaira, a kihívásaira, a nehézségeire, arra, hogy ezt az egészet ő hogyan éli meg és dolgozza fel. Az elején jókat vigyorogtam a mocskos száján (és itt jegyezném meg, hogy a magyar nyelven kívül szerintem kevés nyelven lehet ilyen választékosan káromkodást fordítani), viszont egy idő után azért fárasztott ez is, indokolatlannak éreztem.
Körbejárja a vallás és a hit témáját pont olyan részletesen, mint minden mást, és töredelmesen bevallom: ezek a részek érdekeltek a legkevésbé. Ami azért is nehéz helyzet, mert a karakter személyiségének nagy részét kiteszi. Látjuk, hogy miért vesztette el a hitét, és milyen hosszú útra lép azért, hogy újra higgyen.
A helyzet az, hogy a többi szereplő számomra elég felejthető maradt, külön-külön nem igazán tudom őket jellemezni. Sokan vannak Gabriel életében, ki hosszabb, ki rövidebb ideig, más és más hatást gyakorolva rá. Kíváncsi vagyok, hogy nektek ki volt a kedvencetek, és miért őt szerettétek.
Az biztos, hogy ez nem olyan vámpíros történet amilyen mostanában felkapottak: a vámpírok nem szexik, a romantika/erotika minimális. Cserébe itt bizony kifordulnak a belek, fröccsen a vér, repülnek a fejek. Nem az érzékeny lelkivilágú emberek regénye.

Megküzdöttem ezzel a könyvvel, pont úgy, ahogy de León harcol a dérvérek ellen. A feladás/félbehagyás nem volt opció, mert az egyébként érdekes alapötlet azért elérte, hogy folytatni akarjam fejezetről-fejezetre. Sőt, a folytatás is érdekel, de most biztosan pihentetem ezt a világot egy darabig.