Novellázzunk: Álomkarácsony kutyamódra

Az alábbi írás egyike az első írásaimnak, és ugyan mai szemmel rengeteg javítani van a szövegben, direkt nem nyúlok hozzá. Ez az írás a tökéletlenségével együtt tökéletes. Fogadjátok szeretettel.

K. A. Hikari: Álomkarácsony kutyamódra

 

Hol volt, hol nem volt, valahol élt két kutya. Két gyönyörű, két év körüli keverék csöppség. Testvérek voltak. A gazdájuk minden lelkiismeret-furdalás nélkül kitette őket az utcára, miután a két állat már nem volt aranyos, babusgatnivaló kutyus, akik ráadásul mindent megrágtak, és a véleményüknek is hangot adtak néha. Most nem tehettek mást, a kukákból kaparták ki a maradékokat, ha egyáltalán találtak. Összebújva aludtak a járda szélén, és abban reménykedtek álmukban, hogy valaki talán megsajnálja őket, elviszi az otthonába, és ők már egy meleg kandalló előtt ébrednek fel. De ez sose így történt. Mindig a járda szélén látta meg őket a felkelő nap. Miután felébredtek a rutin ugyan az volt: kódorogtak az utcákon, kukáztak, néha leültek a járda szélén, és olyan ártatlan szemekkel néztek fel ránk, emberekre, ahogy csak egy szomorú kutya tud. Egy nap, ami nem sokban különbözött az összes többi naptól, egy vadidegen undorodva ment el mellettük

–  Rühes, bolhás korcsok. Ki kellene hívni a gyepmesteri telepet… – a szavakat nem értették, a hangsúlyt azonban igen: nem látták őket itt szívesen. Megszaporázták a lépteiket, bár nem tudták, merre is tartanak. Mikor megálltak, egy mellékutcában találták magukat. Miután megbizonyosodtak arról, hogy senki nem követi őket, egymáshoz bújtak, a másik puha bundájában, dobogó szívében kerestek vigaszt.

Nem tehetünk arról, hogy nem egy díjnyertes kutyának születtünk – gondolták szomorúan­. – Mégis… még így is nagyon okosak vagyunk, nagyon tudunk szeretni és igenis szépek vagyunk. Csak meg kell találnunk azt a kétlábút, aki észre is veszi ezt a belső szépséget. Mikor megnyugodtak, vették csak észre, hogy nagy pelyhekben elkezdett esni a hó. A bátrabb kutya kikukucskált az utcára a fal mögül, és látta hogy az emberek nagyon sietnek. Egyik boltból, a másikba rohangálnak, és nagy szatyrokkal jönnek elő egy-egy üzletből. Ezeket meg mi lelte?! – megszokta már, hogy a kétlábúak mindig sietnek valahová. de erre a rohanásra még ő is rácsodálkozott. Vakkantott egyet, mire félénkebb testvére is odakuporodott mellé. És ekkor rájöttek: hiszen lassan itt az ünnep. Lehunyták a szemüket, mélyet és szomorút sóhajtottak. Egy újabb karácsonyeste, amit az utcán töltenek, és már az is nagy ajándék lenne, ha nem fagynának halálra. De mindketten tudták, hogy mi lenne számukra a legszebb ajándék: egy család, vagy legalábbis egy szeretettel teli ember, aki meleg fekhelyet és egy kis ételt biztosít nekik. Álmodozó gondolataikat egy nagyon finom illat akasztotta meg:: sülthús illata. Elindultak arra, ahonnan az illatot érezték.

Egy szép fehér házhoz értek, ami alacsony fehér kerítéssel volt bekerítve. Mit sem törődve azzal, hogy veszély leselkedhet rájuk, beugrottak a kertbe. Semmi. Ahogy lassan elindultak az ajtó felé, az illat egyre erősödött. Mire az ajtóhoz értek már nagyon erősen érezték a hús illatát. Így már nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a mennyei illat az ajtó túloldaláról jön. Elkezdték kaparni az ajtót, de nem mentek vele semmire, az makacsul ellenállt és nem volt hajlandó kinyílni. Úgy döntöttek körbejárják a házat, hátha találnak egy olyan ablakot, vagy esetleg lyukat, ahol be tudnak jutni. Szerencséjük volt, nem túl messze az ajtótól meglátták a bukóra nyitott ablakot, onnan jött az ínycsiklandó illat is. Ahogy két lábra állva az ablakpárkányon támaszkodva bekukucskáltak, már látták is a finom eledelt. Csorogni kezdett a nyáluk a látványra és az illat kavalkádra. Ugatni kezdtek abban a reményben, hogy ezzel el tudják vonni a lakó vagy lakók figyelmét, ők pedig utat találnak befelé a házba. A helyiségben lévő ember a hang irányába pillantott, de nem látott semmit, mert a két kutya inkább meglapult a földön, nem akarták felfedni magukat, legalább is nem így, mint valami kiéhezett korcsok, hiába voltak nagyon-nagyon éhesek. Miután hallották az ember lépteit ők is felpattantak és a bejárati ajtó felé igyekeztek, amit az imént hagytak ott. Már csak azért tették össze a két mancsukat, hogy mire ők lefékeznek a faajtó előtt, az ember kinyissa azt. A kétlábú ajtót nyitott, kíváncsian kilesett a decemberi hidegbe,ám ekkor már a kutyusok is ott ültek, és nagy barna szemeikkel az embert vizslatták. Sikerült, a cuki pofa meglágyította az ember szívét, mosolyogni kezdett.

–  Jaj, de szépek, és cukik vagytok! – szólal meg meleg hangon, majd bármiféle félelem nélkül leguggol. –  De mégis mit szeretnétek? Csak nem bejönni? –  az állatok csóválni kezdték a farkukat, mert ugyan szavakat nem értették, de biztosak voltak benne, hogy ilyen kedves asszony nem akarhat rosszat nekik. Nagyobbra nyitotta az ajtót, és ugyan a két állatnak már szinte az egész teste remegett az izgalomtól, türtőztették magukat. –  Gyertek, gyertek, biztos fáztok. - invitálta be őket az asszony.

Óvatosan léptek be a lakásba, nem igazán hitték el, hogy ők ezt megtehetik. –  Várjatok, hozok egy törölközőt, hisz csurom vizesek vagytok. Rátok fér már egy kis szárítgatás meg meleg hely – az ember magukra hagyta őket, ám percekkel később vastag törülközővel tért vissza, és finoman elkezdte törölgetni a két állatot. Azoknak először furcsa volt, görcsösen, idegesen tűrték, aztán rájöttek, hogy ez voltaképpen jó, és ellazultak. – Ügyes, okos, jó kutyák. Szépek vagytok, csak eléggé soványocskák, de ezen könnyen segíthetünk – az ember végigsimított a fejükön, majd arrébbsétált és nem sokkal később két tányérral jött elő, amin egy-egy kisebb szelet hús volt. Letette a két kutya elé, és ők rögtön rávetették magukat az ünnepi vacsorára. Úgy nyelték, mint akik jó ideje nem ettek semmit, ami voltaképpen igaz is volt. Nehezen hitték el, hogy egy ember így kényezteti őket, mint ez a nő, akinek kedves a hangja, gyengéd az érintése. Bárcsak azt mondaná még jó sokszor, hogy „ügyes, okos, jó, szép kutyusok.”

Miután befejezték a vacsorájukat, és ezt az ember is észrevette elvette tőlük a tányért, letette egy alacsony asztalra, ami a szoba közepén volt. Lassan leült a két kutya közé, azoknak pedig eszükbe se jutott a kéz felé kapni, ami ételt adott nekik. Inkább a térdére hajtották a fejüket. A jobb oldali a jobb térdén, a bal oldali kutya a bal térdén nyugtatta a fejét. Az ember pedig elkezdett halkan beszélni a két állathoz. - Az én nevem Judy. Egyedül élek ebben a pici házban, de sokszor szerettem volna magamnak egy kutyát. De nem találtam megfelelő társat, és ekkor megjelentetek ti az ajtóm előtt. Nem szerettetek volna mást csak egy meleg otthont. Nem kutyusok?

A két állat válaszul csak egy nagyot ásított. - Úgy látom, tetszik nektek ez a hely. – mosolyodott el Judy - És azt is látom, hogy kimerültek vagytok, olyanok akiket megviselt a kemény utcai lét. Tudjátok mit? Maradjatok nálam! Hisz nektek otthonra, nekem meg lakótársra van szükségem. –  A két ellazult kutya csak hálás pillantást vetett a nőre, majd megnyalták a kezét. – Figyeljetek rám egy kicsit: elnevezlek titeket, elvégre az ember családtagjainak van neve, és mégsem hívhatlak benneteket csak úgy, karácsonyi csodának –  az állatok  kezdtek megnyugodni, hiszen tele volt a hasuk és melegben voltak. De azért megcsóválták a farkukat a szeretetteljes szavakra. –  Legyen a nevetek Mende és Monda, hiszen ti vagytok az én ünnepi történetem főszereplői. Üdvözöllek benneteket az otthonomban.

A két állat nagyon örült, hogy a sok viszontagság ellenére végre találtak egy helyet, ahol nyugalom és béke veszi őket körül, aggodalom és félelem helyett. És egy embert, akik többet látott bennünk a külsőnél, akit sokkal inkább a lelkük, mint a kinézetük fogott meg.
Elégedetten szenderültek álomba az új, meleg otthonukban, immár Mendeként és Mondaként.  Ismét hittek a karácsony és az ünnep varázsában, abban, hogy az álmok - ha eléggé hiszünk bennük - valóra válhatnak.