Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

"Úgyhogy csak öleltem. A karomban tartottam Will Traynort, volt pénzügyi csodagyereket, volt mélytengeri búvárt, sportembert, utazót, szeretőt. Szorosan átöleltem, és nem szóltam egy szót sem, de szavak nélkül elmondtam neki, hogy valaki szerette őt. Ó, de még mennyire szerette."

Kiadó: Cartaphilus kiadó Kft.
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 484
Fülszöveg:
Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és - pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?



Nem is tudom már hányodszor veszem ki a könyvtárból, és még mindig tud újat mutatni, újat adni.
Egyszerűen minden olvasás alkalmával találok benne valamit, amit előzőleg nem.
IMÁDOM...így, nagybetűvel. És ezt tényleg iszonyú kevés könyvre mondom ilyen biztosan.

Főszereplőnk Louisa, akinek több évnyi munkaviszony után egy hirtelen bekövetkező boltbezárás miatt, meg kell tapasztalnia a munkanélküliség kegyetlen bugyrait.
Csirkefeldolgozó, sztiptízbár ajánlat...szóval minden olyan álláslehetőség jön csak szembe vele, amit valljunk be, nem kívánnék még az ellenségemnek sem.
Egészen addig, amíg be nem fut egy kicsit más irányú munka: gondozói, egy kvadroplégiás férfi számára.
Lou úgy dönt elmegy az állásinterjúra, mert veszíteni nem veszít vele. Nem meglepő módon fel is veszik, ő pedig megismerkedik Will Traynorral.
Innentől pedig a feje tetejére áll...mindkettőjük élete.

Bevallom, akárhányszor olvasom, sose tudom előre, mit várok a könyvtől. Azt hinné az ember lánya, hogy amikor már nem először olvas el egy komoly témájú regényt, a cselekmény ismerete miatt már nem akad ki rajta. Igen, ez általában talán igaz is...de nem ennél a regénynél.
Egyszerűen hiába vértezed fel magad, ledönteni az ellenállásodat, kíméletlen módon összeszorítja a szívedet, te pedig nem tudsz mást tenni, még azután sem, hogy befejezted a regényt csak...ülni és nézni üres tekintettel.
Mert ez a történet a legelevenebb és legérzékenyebb részedre hat a lelkedben. Szívszaggatóan mégis gyönyörűen.

És ez már csak azért is így van, mert Louisa-t nem tudja nem szeretni az olvasó. Hiába nehéz a helyzete, vidám, optimista, olyan lehetetlen cuccokban mászkál, amilyet még nem pipált olvasó, és annak ellenére, hogy kávézóban dolgozott a teája is borzalmas.
Ráadásul nem szívja mellre Will sokszor sértő mondatait sem...sőt, inkább igyekszik visszavágni, ha lehet még csípősebben.
Amikor kiderül, az a bizonyos dolog a hat hónapos szerződést illetően...nos, az valahogy mellbevágja az embert (nem mintha a regénynek egyébként nem lenne ilyen hatása...). Nem hiszi el, hogy ilyen van. 
Mert tényleg van...keressetek rá annyira, hogy "Dignitas, Svájc" (miután elolvastátok a regényt) érdekes találatokat kaptok.
Amit nagyon szerettem Louisa-ban, az-az, hogy még ezután a sorsdöntő esemény után se húzta be fülét-farkát, vagy kezd el nyavajogni. Neem, őt egyáltalán nem ilyen fából faragták.
Úgy dönt, inkább megmutatja Will-nek az életben rejlő lehetőségeket.

Sokat emlegettem már Will-t, de akkor most ki is térek rá. Egy motorbaleset miatt kvadriplégiás, vagyis csak a fejét, és az egyik karját képes mozgatni, az utóbbit igazán kis mértékben. Huszonnégy órás felügyetre van szüksége, így kerül mellé társalkodónőként Lou, akivel az elején eszméletlen gorombán viselkedik.
Persze, meg is értem...hiszen kitudja, hány gondozója volt már, hányan hagyták ott egy idő után. Ráadásul mindig másokra hagyatni a legalapvetőbb dolgokban is, tényleg nem valami csúcsszuper dolog, és végképp nem az, amire egy harmincöt éves férfi vágyik.
Ám úgy látszik Clark-ban igazi ellenfélre talált, olyanra, akiből később a legjobb csapattársa lesz. Mert nem Willt látja a kerekesszékben. Csak őt magát. Csak Willt.
Ez pedig nagyon nem mindegy.

Imádtam a szócsatáikat, egyszerűen olyan üde színfolt volt, ami nagyon kellett, mégse vitte cukorszirupba át a történetet. Megmaradt ugyan a komoly téma, ott bújt meg a lapok között, de nem vált súlyossá, emészthetetlenné.

Nathant is nagyon bírtam, jó fej férfi volt, ám főleg Will családjára ráfért volna egy alapos beszélgetés. Vagy pofon. Vagy mindkettő. Komolyan, néha úgy éreztem, hogy tárgyként, nem pedig fiúkként bántak szegény emberrel. Ezen a nem kis ellenszenvemen pedig az se csökkentett sokat, hogy beleláthattam mindkettőjük gondolataiba egy fejezet erejéig. Valamennyire talán tényleg csupán nézők voltak, akik belekerültek egy helyzetbe, mégis ott motoszkált bennem, hogy a viselkedésük nem éppen helyénvaló.
Patrick a másik...egy fanatikus futóbolond, akinek fontosabb a testzsírszázaléka, mint a barátnője. Képtelen voltam megszeretni. Önző volt, egoista... Örültem, mikor nem szerepelt.

Talán csak egy-két olyan történetet tudnék mondani, ami akkora katarzist okoz, hogy mindig sírok rajta, mindig elgondolkodtat, és utána pár napig még folyamatosan a könyvön jár az agyam. Ez a Jojo Moyes írás ilyen...egyszerűen nem ereszt. Néha azon kapom magam, hogy hetekkel, sőt hónapokkal az olvasás után is eszembe jut egy jelenet, egy mondat. Van, hogy néha csak azért veszem elő újra, hogy megkereshessek egy részt, amin éppen gondolkodok. Mire észbe kapok újra elveszek a történetben ...csupán azért, hogy megtaláljam önmagam.
Nem tudom mit mondjak még erről a könyvről. Lélektépő. Belevési magát az ember szívébe. És miután elolvastad a regényt, soha többé nem leszel olyan, mint mielőtt megismerted. 
Egy részed ott marad a sorok között. 

Bejegyzés EXTRA
- Azt hiszem, ez a zene nagyon illik a könyvhöz, -