Novellázzunk: Igaz érték
K.A. Hikari - Igaz érték
Későre jár, és senki sincs rajtam kívül az épületben amikor végre kulcsra csukom az irodám ajtaját. Ezért "jó" az érett harmincas férfiak élete, mert dolgozhatnak estébe nyúlóan mint az idióták. Kellett nekem saját cégről álmodozni. Egyedül a hold és az első csillagok figyelmét kapom meg, miközben gyors léptekkel a kocsimhoz megyek. Két perc alatt nyitom az ajtót, majd amint beülök, rögtön be is csukom. Beizzítom a motort, és egy ideig csak élvezem, ahogy a meleg fűtés felmelegíti a szél által vörösre csípett arcomat. Rendben, január derekán járunk, de mégis olyan rohadt hideg van, hogy még a sperma is megfagy bennem. És persze, hogy bolond munkamániásként még ilyenkor is dolgozok.Miután azt érzem, hogy képes vagyok behajlítani az ujjaimat, elindulok hazafelé.
Ugyan már kilenc óra tájékán járunk, de még így is van egy minimális dugó. Budapest belvárosáról beszélünk, így nem lep meg, ennek ellenére türelmetlenül dobolok a kormányon, miközben hol az araszoló sort, hol a környezetemet figyelem.
A lámpák fényárba vonják az autóm de a környezetem egyaránt. A vidáman buliba igyekvő fiatalok viszont inkább árnyékot vetnek a hol művészi pontossággal rajzolt, hol omladozó épületfalakra, vagy cigaretta vagy ital már van mindegyikük kezébe. Az öltözködésükről nem is beszélve: a fiúk azt hiszik hogyha a gyatya a derék alá van lecsúsztatva, a a bőrdzseki pedig feszül a nemlétező izmukon, nagymenők lesznek. Pedig pont annyira lesznek ettől nagy arcok, mint azok a lotyó-kinézetű lányok, akiknek éppen hogy takarja a bugyiját a szoknya, és a felsőjük se több két rongydarabnál. Ameddig apuci-anyuci nyomja a pénzt, könnyű. Utána viszont keményen pofon vágja majd őket az élet.
Miközben végre beindul a forgalom, az út másik oldalát fürkészem, és apró együtt érző mosoly fut át az arcomon. Szegény akaratos kutyát tartó emberek, csak úgy fagyoskodnak, miközben várják, hogy az állatuk elvégezze a dolgát. A lakásban tartott sok padlócirkáló még a kabátot is elviseli magán, és komolyan peckesen járkál benne. Ha én valaha kutyatulajdonos leszek, meghagyom az ilyen táska-kutyákat a szőkített hajú gumimellű barbie-knak, az is biztos
Végül még néhány percnyi csigalassúság után le tudok válni a kocsisortól, mivel jobbra kell kanyarodjak, amerre szerencsére már nincs ilyen mértékű dugó. Percek alatt elérek a dombig, aminek a másik oldalán ott az utcám. Meglepően csendes, és jól szituált környék, szeretek itt lakni. Főleg most, hogy már nem csak egyszerű ház. Otthonná tette számomra az a személy, aki a falai közt vár rám.
Még mielőtt teljesen közel kerülnék a házhoz, lehúzom az ablakot, és a kezemben egy kis kapcsolót tartva kinyúlok a fagyos szélbe, majd miután megnyomok két gombot, vissza is húzom. Pár méterrel később már csak a nyitott kapun kell bekanyarodjak, hogy onnan aztán egyenesen beguruljak a szintén felhúzott garázsajtón. Kényelmes, nem tagadom. Kiszállok a kocsiból, majd ahogy távozok, mindkét kaput visszacsukom, aztán a bejárati ajtó kilincsét lenyomva mosolyogva veszem észre, hogy nem enged. Kiveszem a kulcsot, és beengedem magam a lakásba.
- Hazaértem! - kiáltom. Válasz nem érkezik, csak valami halk tévéműsor zümmögése. Kibújok a kabátból meg a nyakkendőből, a cipőt is papucsra cserélem, aztán a nappaliba megyek. Lilla már pizsamában van, a TV kékest fényt vet alvó arcára. Felveszem a kanapé sarkában összehajtogatott plédet és ráterítem, mielőtt gyengéd puszit adok selymes hajára. Bármennyire is próbálok óvatos lenni, megrebben a szeme.
- Shhh, csak én értem haza. Aludj vissza. - suttogom
- Áron? - ejti ki a nevemet álomtól kásás hangon.
- Igen, én vagyok. Nyugi és pihenj, felmegyek és lezuhanyzom.
- Felmegyek...én is..megvárlak...
- Hagyd drágám. Átöltözök, és felviszlek. Rendben?
- Ühüm.
- Mindjárt jövök. - adok neki még egy puszit, aztán felegyenesedek és valóban célba veszem az emeletet. A hálóba vezet az utam, ahol felkapcsolom az ablakpárkányon lévő sólámpát, mielőtt én is magamhoz veszem az alváshoz használt ruháimat, aztán elmegyek egy nagy tükrös gardróbot előtt, és kinyitok egy fehér ajtót, hogy már is a fürdőben lehessek. Leveszem az egész nap testemen feszülő inget, és megszabadulok a nadrágomtól is, mielőtt beállnék a kabinba. Percek alatt kész vagyok, úgyhogy felveszem a korábban behozott lenge, kevésbé igazgatói benyomást keltő pólót és pamutnadrágot, majd elhagyva a fürdőt, visszamegyek a földszintre. Lilla továbbra is a kanapén fekszik, ám mielőtt odaérnék hozzá, már kinyitja a szemét. - Mondtam, hogy aludj vissza. - szidom meg gyengéden, miközben a pléddel együtt a karomba veszem. Átöleli a nyakamat, hozzábújik a mellkasomhoz.
- Nem akartam, mikor így is elaludtam már, pedig úgy terveztem megvárlak.
- Nem baj, életem. Nem tudtam, hogy mennyit csúszok a papírokkal, a pihenésre pedig szükséged van. - indulok fel ismét az emeletre.
- De, naaa~ A jó feleség megvárja a férjét.
- A jó feleség, annyit pihen amennyi jól esik neki, hogy a férje ne rágja le tövig a tíz körmét aggodalmában, attól tartva, hogy a kelleténél jobban kimeríted magad. - javítom ki szeretet teljes mosollyal, aztán ismét belépve a hálószobába, óvatosan leteszem az ágyra, majd megkerülve mellé bújok. Szinte rögtön úgy helyezkedik, hogy fejét a mellkasomra hajthassa.
- Milyen napotok volt? - kérdezem, miközben simogatni kezdem a haját. Egészen megnőtt az elmúlt néhány hétben.
- Lassú és unalmas. Hiányoztál. - tolja fel magát egy kicsit, és puszit ad az arcomra.
- Ti is. Ezért bombáztalak folyton sms-ekkel.
- Igen valóban minden második percben, rezget a telefonom. - m mosolyog rám a halvány fényben.
- Na, azért nem volt ennyire gyakori, egyébként is csak aggódtam érted. Mondjuk azon is gondolkodtam, mit fog szegény gyerek képzelni? Hogy az apukája valami Világ Unatkozója és Aggodalom Király keveréke?
- Inkább hogy az apukája nagyon szereti az anyukáját. Pont, mint ahogy őt fogom.
- Ha nem így lenne, az már rég rossz lenne.
- Ilyentől nem kell félj. - nyugtatom meg.
- És neked milyen napod volt?
- Lassú és unalmas. - felhúzza az egyik szemöldökét, mire elnevetem magam. - Rendben, igazad van. Helyesbítek: kapkodós, túl mozgalmas és őrültekháza. Elég kielégítő? - adom meg magam a mindentudó pillantásának.
- Azt hiszem igen, Mr Igazgató. - még közelebb bújik hozzám, miközben ásít egyet.
- Ha fáradt vagy, aludj. - suttogom gyengéden.
- De én nem...
- Holnap is lesz nap. - vágok a szavába. - Most irány álomország.
- Jól van. - adja be a derekát, kibontakozik az ölelésemből, és az oldalára fordul. Követem a példáját, és ahogy átölelem kezem megpihen egy növekvő pocakján.
- Pont olyan angyal lesz, mint az anyukája. - húzom mosolyra a számat.
- Vagy éppen pont olyan éles nyelvű, mint az apukája.
- Tessék? Nem hallottam jól. - tettetek bambaságot, mire visszafordul és megcsókol. - Én is így gondoltam. - vigyorodok el.
- Szép álmokat! Szeretlek.
- Én is szeretlek. - kapom a választ, aztán hamarosan már csak a szuszogását hallom. Óvatosan simogatni kezdem a pocakját, miközben beszívom kellemes illatát. Sokan azokat hívják a családjuknak, akik által lettek, a szüleiket. Hosszú ideig én is így gondoltam, hogy csak ez a család létezhet. Aztán mikor megismertem Lilla-t, majd feleségül vettem, végül pedig megtudtam, hogy szülői örömök elé nézek, rájöttem, hogy ő is a pici ugyanúgy a családom. Talán nem a DNS egyezéstől vagy a vérkapcsolattól lesz valakikből család. Sokkal inkább akkor, ha megbeszélik egymással a minden napi dolgokat, ha kölcsönösen szeretik és tisztelik egymást, ha megbíznak egymásban, vagy együtt oldják meg a nehézségeket. Ha együtt élik az életet. Nem egymás mellett, hanem valóban együtt. Egy családként.
Későre jár, és senki sincs rajtam kívül az épületben amikor végre kulcsra csukom az irodám ajtaját. Ezért "jó" az érett harmincas férfiak élete, mert dolgozhatnak estébe nyúlóan mint az idióták. Kellett nekem saját cégről álmodozni. Egyedül a hold és az első csillagok figyelmét kapom meg, miközben gyors léptekkel a kocsimhoz megyek. Két perc alatt nyitom az ajtót, majd amint beülök, rögtön be is csukom. Beizzítom a motort, és egy ideig csak élvezem, ahogy a meleg fűtés felmelegíti a szél által vörösre csípett arcomat. Rendben, január derekán járunk, de mégis olyan rohadt hideg van, hogy még a sperma is megfagy bennem. És persze, hogy bolond munkamániásként még ilyenkor is dolgozok.Miután azt érzem, hogy képes vagyok behajlítani az ujjaimat, elindulok hazafelé.
Ugyan már kilenc óra tájékán járunk, de még így is van egy minimális dugó. Budapest belvárosáról beszélünk, így nem lep meg, ennek ellenére türelmetlenül dobolok a kormányon, miközben hol az araszoló sort, hol a környezetemet figyelem.
A lámpák fényárba vonják az autóm de a környezetem egyaránt. A vidáman buliba igyekvő fiatalok viszont inkább árnyékot vetnek a hol művészi pontossággal rajzolt, hol omladozó épületfalakra, vagy cigaretta vagy ital már van mindegyikük kezébe. Az öltözködésükről nem is beszélve: a fiúk azt hiszik hogyha a gyatya a derék alá van lecsúsztatva, a a bőrdzseki pedig feszül a nemlétező izmukon, nagymenők lesznek. Pedig pont annyira lesznek ettől nagy arcok, mint azok a lotyó-kinézetű lányok, akiknek éppen hogy takarja a bugyiját a szoknya, és a felsőjük se több két rongydarabnál. Ameddig apuci-anyuci nyomja a pénzt, könnyű. Utána viszont keményen pofon vágja majd őket az élet.
Miközben végre beindul a forgalom, az út másik oldalát fürkészem, és apró együtt érző mosoly fut át az arcomon. Szegény akaratos kutyát tartó emberek, csak úgy fagyoskodnak, miközben várják, hogy az állatuk elvégezze a dolgát. A lakásban tartott sok padlócirkáló még a kabátot is elviseli magán, és komolyan peckesen járkál benne. Ha én valaha kutyatulajdonos leszek, meghagyom az ilyen táska-kutyákat a szőkített hajú gumimellű barbie-knak, az is biztos
Végül még néhány percnyi csigalassúság után le tudok válni a kocsisortól, mivel jobbra kell kanyarodjak, amerre szerencsére már nincs ilyen mértékű dugó. Percek alatt elérek a dombig, aminek a másik oldalán ott az utcám. Meglepően csendes, és jól szituált környék, szeretek itt lakni. Főleg most, hogy már nem csak egyszerű ház. Otthonná tette számomra az a személy, aki a falai közt vár rám.
Még mielőtt teljesen közel kerülnék a házhoz, lehúzom az ablakot, és a kezemben egy kis kapcsolót tartva kinyúlok a fagyos szélbe, majd miután megnyomok két gombot, vissza is húzom. Pár méterrel később már csak a nyitott kapun kell bekanyarodjak, hogy onnan aztán egyenesen beguruljak a szintén felhúzott garázsajtón. Kényelmes, nem tagadom. Kiszállok a kocsiból, majd ahogy távozok, mindkét kaput visszacsukom, aztán a bejárati ajtó kilincsét lenyomva mosolyogva veszem észre, hogy nem enged. Kiveszem a kulcsot, és beengedem magam a lakásba.
- Hazaértem! - kiáltom. Válasz nem érkezik, csak valami halk tévéműsor zümmögése. Kibújok a kabátból meg a nyakkendőből, a cipőt is papucsra cserélem, aztán a nappaliba megyek. Lilla már pizsamában van, a TV kékest fényt vet alvó arcára. Felveszem a kanapé sarkában összehajtogatott plédet és ráterítem, mielőtt gyengéd puszit adok selymes hajára. Bármennyire is próbálok óvatos lenni, megrebben a szeme.
- Shhh, csak én értem haza. Aludj vissza. - suttogom
- Áron? - ejti ki a nevemet álomtól kásás hangon.
- Igen, én vagyok. Nyugi és pihenj, felmegyek és lezuhanyzom.
- Felmegyek...én is..megvárlak...
- Hagyd drágám. Átöltözök, és felviszlek. Rendben?
- Ühüm.
- Mindjárt jövök. - adok neki még egy puszit, aztán felegyenesedek és valóban célba veszem az emeletet. A hálóba vezet az utam, ahol felkapcsolom az ablakpárkányon lévő sólámpát, mielőtt én is magamhoz veszem az alváshoz használt ruháimat, aztán elmegyek egy nagy tükrös gardróbot előtt, és kinyitok egy fehér ajtót, hogy már is a fürdőben lehessek. Leveszem az egész nap testemen feszülő inget, és megszabadulok a nadrágomtól is, mielőtt beállnék a kabinba. Percek alatt kész vagyok, úgyhogy felveszem a korábban behozott lenge, kevésbé igazgatói benyomást keltő pólót és pamutnadrágot, majd elhagyva a fürdőt, visszamegyek a földszintre. Lilla továbbra is a kanapén fekszik, ám mielőtt odaérnék hozzá, már kinyitja a szemét. - Mondtam, hogy aludj vissza. - szidom meg gyengéden, miközben a pléddel együtt a karomba veszem. Átöleli a nyakamat, hozzábújik a mellkasomhoz.
- Nem akartam, mikor így is elaludtam már, pedig úgy terveztem megvárlak.
- Nem baj, életem. Nem tudtam, hogy mennyit csúszok a papírokkal, a pihenésre pedig szükséged van. - indulok fel ismét az emeletre.
- De, naaa~ A jó feleség megvárja a férjét.
- A jó feleség, annyit pihen amennyi jól esik neki, hogy a férje ne rágja le tövig a tíz körmét aggodalmában, attól tartva, hogy a kelleténél jobban kimeríted magad. - javítom ki szeretet teljes mosollyal, aztán ismét belépve a hálószobába, óvatosan leteszem az ágyra, majd megkerülve mellé bújok. Szinte rögtön úgy helyezkedik, hogy fejét a mellkasomra hajthassa.
- Milyen napotok volt? - kérdezem, miközben simogatni kezdem a haját. Egészen megnőtt az elmúlt néhány hétben.
- Lassú és unalmas. Hiányoztál. - tolja fel magát egy kicsit, és puszit ad az arcomra.
- Ti is. Ezért bombáztalak folyton sms-ekkel.
- Igen valóban minden második percben, rezget a telefonom. - m mosolyog rám a halvány fényben.
- Na, azért nem volt ennyire gyakori, egyébként is csak aggódtam érted. Mondjuk azon is gondolkodtam, mit fog szegény gyerek képzelni? Hogy az apukája valami Világ Unatkozója és Aggodalom Király keveréke?
- Inkább hogy az apukája nagyon szereti az anyukáját. Pont, mint ahogy őt fogom.
- Ha nem így lenne, az már rég rossz lenne.
- Ilyentől nem kell félj. - nyugtatom meg.
- És neked milyen napod volt?
- Lassú és unalmas. - felhúzza az egyik szemöldökét, mire elnevetem magam. - Rendben, igazad van. Helyesbítek: kapkodós, túl mozgalmas és őrültekháza. Elég kielégítő? - adom meg magam a mindentudó pillantásának.
- Azt hiszem igen, Mr Igazgató. - még közelebb bújik hozzám, miközben ásít egyet.
- Ha fáradt vagy, aludj. - suttogom gyengéden.
- De én nem...
- Holnap is lesz nap. - vágok a szavába. - Most irány álomország.
- Jól van. - adja be a derekát, kibontakozik az ölelésemből, és az oldalára fordul. Követem a példáját, és ahogy átölelem kezem megpihen egy növekvő pocakján.
- Pont olyan angyal lesz, mint az anyukája. - húzom mosolyra a számat.
- Vagy éppen pont olyan éles nyelvű, mint az apukája.
- Tessék? Nem hallottam jól. - tettetek bambaságot, mire visszafordul és megcsókol. - Én is így gondoltam. - vigyorodok el.
- Szép álmokat! Szeretlek.
- Én is szeretlek. - kapom a választ, aztán hamarosan már csak a szuszogását hallom. Óvatosan simogatni kezdem a pocakját, miközben beszívom kellemes illatát. Sokan azokat hívják a családjuknak, akik által lettek, a szüleiket. Hosszú ideig én is így gondoltam, hogy csak ez a család létezhet. Aztán mikor megismertem Lilla-t, majd feleségül vettem, végül pedig megtudtam, hogy szülői örömök elé nézek, rájöttem, hogy ő is a pici ugyanúgy a családom. Talán nem a DNS egyezéstől vagy a vérkapcsolattól lesz valakikből család. Sokkal inkább akkor, ha megbeszélik egymással a minden napi dolgokat, ha kölcsönösen szeretik és tisztelik egymást, ha megbíznak egymásban, vagy együtt oldják meg a nehézségeket. Ha együtt élik az életet. Nem egymás mellett, hanem valóban együtt. Egy családként.
3 megjegyzés:
Hm, ez nagyon édes. Úgy értem, a várandós és szoptató anyukáknak különleges illatuk van (hormonváltozás meg minden), és az írás második fele ugyanolyan hatást kelt, még ha egy férfi szemszögéből olvassuk is. Az elején pedig nagyon tetszett, hogyan jellemzi a hideget: "még a sperma is megfagy bennem" - ezen behaltam a röhögéstől. :D
Örülök, hogy elnyerte a tetszésed. :) Vannak még fent novelláim, ha gondolod nézd meg azokat is.^^
Megjegyzés küldése