Sherry Gammon: Szerethetetlen (Port Fare 1.)

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 366
Fülszöveg:
"A tizenhét éves Maggie Brown kiugró arccsontjával és karikás szemével a kábítószeres modellek mintapéldánya lehetne. Maggie problémáját azonban nem a drogok, hanem az anyja jelenti. A lány ráadásul egyre jobban belegabalyodik Seth Prescottba, az új srácba a suliban, és attól fél, hogy a fiú is cserben fogja hagyni, mint mindenki más. Seth Prescott a rendőrség beépített embereként került a Port Fare High iskolába, de munkája dacára beleszeret Maggie-be. Miközben Seth azon fáradozik, hogy a New York állambeli Port Fare-t megszálló szadista drogdílereket kifüstölje a kisvárosból, a hajsza halálosra fordul, és Maggie élete is veszélybe kerül. Seth és Maggie önmagukat is megismerik humorral tarkított, összetört szívekkel övezett, romantikus útjukon, és eközben a világuk mindörökre megváltozik.
Sherry Gammon első regénye, a Szerethetetlen egy trilógia első kötete. A sorozat az emberi szellem erejét és kitartását hirdeti – és azt, hogy soha nem szabad feladni, különösen ha szerelemről van szó."

                                                                                  ***

Ez is az a könyv volt, ami egy ideje már várakozott arra a kezembe vegyem, ám valami mindig visszatartott. Talán a sötétebb hangulatú borító, vagy a nem éppen vidám tartalom, esetleg ezek együttvéve. Ám mivel a vélemények a könyvről jók voltak, gondoltam egye-fene, egy próbát megér. Szerethetetlen...milyen rövid és mégis mennyire mélyre ható szó, olyan, amit nem lenne szabad senkinek se mondani, pláne hallani. Hisz akár örökre megmaradhat az a fájdalom, amit okozni képes. A könyv ráadásul címként viseli ezt, úgyhogy sejteni lehet, hogy nem egy mindenrózsaszínésolyannagyonboldog történet lesz.
Egyszerre hozott zavarba, és gondolkodtatott el a könyv. Hiszen az írónő nagyon élethűen ábrázolta Maggie helyzetét, az anyja viselkedésétől pedig kirázott a hideg. Nem akarok személyes példákkal jönni, úgyhogy csak annyit, hogy tudom, milyen a részeg alkoholista. Igen, vannak a csendes, magukba zárkózó típusok, meg van olyan, mint Barbara aki ott és olyan módon sérti az ember (önhibáján kívül?) ahol és ahogyan csak teheti. Ami viszont meglepett az anya-lánya kapcsolatban, az-az, hogy Maggie miért tűrte

Barbara

ennyi éven keresztül, hogy az anyja savazza/sértegesse/elhitesse vele, hogy egy "szerethetetlen senki"?! Hiszen a történet és a fejezetek alapján számomra egy erős, találékony, független lány képe alakult ki bennem róla, aki mégis csak nyelte, és nem szólt semmit. Arról nem is szólva, hogy nem értettem miért nem akart segítséget kérni valamelyik segélyszervezettől? Amerikában vagyunk, nem Magyarországon, (félreértés ne essék, semmi bajom az országommal, csak a kettő eléggé ellentettje egymásnak, azért hoztam ezt fel példának) könnyű szerrel talált volna egy alapítványt, vagy bármit. De nem, ő azért járt továbbra is szakadt cipőjében, meg az egy szál pulcsijában és

Maggie

eszegette a mogyorókrémes kenyerét. Nekem ez egy kicsit mártír viselkedés volt, jöhet bárki a nehéz körülményeivel.

A másik dolog: Seth Prescott, hát...(igen, megint szőrszálhasogatás következik) A srác: jóképű, szexy, segítőkész, van egy rakat pénze, és még a szürke kisegeret is a szárnyai alá veszi. Persze ezt a könyvben jó volt olvasni, mert tényleg aranyosak voltak ketten együtt, és Seth valóban gondoskodó volt, és én se rúgnék ki a lakásból egy ilyen pasit, de így végiggondolva: mint a legtöbb általam olvasott hasonló témájú könyvben a srác itt is abnormálisan. Tökéletes? Valószerűtlen? Hercegtípus? Nem is tudom, melyik jelzőt használjam. Ja és a slussz poén: a srác még ügynök is, és egy drogügyletnek próbál a végére járni. Amiben - halkan megjegyzem - lett volna lehetőség, mégse lett kihasználva, sőt...ezzel csak annyi a bajom, hogyha nem megy neki, ne vigyen bele ilyen irányt. Szerintem ügynökösdi nélkül is meg lehetett volna oldani, mert, hogy így számomra nem vitt bele semmi pluszt.

Dehogy ne csak negatív észrevétel folyjon belőlem mint csapból a víz: a szerelmi szál. Ez az, ami belőlem is menthetetlenül kihozta rózsaszín romantikus ént. Tündéri, bájos és egyszerűen édes volt a kettőjük kapcsolata. Minden túltökéletessége ellenére értékeltem a srácban azt a kitartást, ami akkor nyilvánult

Seth

meg, amikor le kellett bontsa a Maggie körül lévő falakat. Amiknek viszont az ottlétét meg is értettem. Ha valakinek olyat kellett átélnie, mint amit ennek a lánynak, nem csodálkozok, hogy nem mert rögtön fűben-fában bízni. Aztán amikor mégis áttörte a pajzsa, abból valami igazán csodálatos, figyelmes és szívet melengető kapcsolat lett.

Aztán a mellékszereplők. Itt főleg Mr. Prescott két barátjára Booker-re és Cole-ra gondolok. Komolyan, néha azt éreztem, hogy azokat a részeket, amikben benne vannak szívesebben olvasom, mint amelyikben csak a gerlepár szerepelt. Booker ugyan sokat csipkelődött, ám számomra épp ezekben volt érezhető a figyelme, és az, hogy azért mondhat bármit, Maggie sorsa is ugyanolyan fontos volt neki, mint mondjuk Seth-é, vagy a sajátja. Cole pedig, imádni való. Lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá, de nekem rögtön ez ugrott be róla. A kétballábas-kétbalkezes viselkedése már az első perctől szimpatikussá tette, és azért, mert ilyen alázattal és odaadással volt a munkája iránt, kiérdemelt tőlem még egy plusz pontot.

Mindenesetre engem a kezdeti nehéz sors ellenére is ki tudott kapcsolni, mert aki akar az együtt tud érezni a szereplőkkel, akkor mint az elején is írtam el is tud rajta gondolkodni, de nem olyan "kétnapigakönyvönrágódok" módon. És ne szegje kedveteket, hogy hideg-meleget kapott tőlem a könyv: ha szeretitek a megindító történeteket, amiknek a végén a megpróbáltatások ellenére és ott a happyend, bátran vágjatok bele Maggie és Seth történetébe.