Sheila Hocken: Emma meg én (Emma meg én 1.)

Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2012
Oldalak száma: 118
Fülszöveg:
"Sheila Hocken szép, okos, fiatal angol lány, aki tizenéves korára, fokozatos szemromlás után teljesen megvakul. Ez a tragédia azonban nem teszi rokkanttá, ellenkezőleg, önérzete, bátorsága arra készteti, hogy a legnagyobb nehézségeket is leküzdve úgy dolgozzon, mozogjon, szórakozzon, mint a látók. Nem csupán véletlen tehát, hanem tudatos, akaraterős viselkedésének jutalma is, hogy csodálatos támaszra talál egy vakvezető kutyában, a legtöbb embernél megbízhatóbb, egyúttal játékos, furfangos Emmában. Közös élményeiket írja le az írónak is kiváló teljesítményt nyújtó szerző a lelkesítő happy endig: műtét útján visszanyeri szeme világát, és boldog feleségként és anyaként búcsúzunk tőle az izgalmas, emlékezetes könyv utolsó lapjain."

Középen Sheila, bal oldalán Emmával

Mivel igaz történetről beszélünk, amiben ráadásul egy kutya kapja meg az egyik főszerepet, bevallom, hogy nagy reményekkel kezdtem neki az olvasásnak. Nem kellett csalódnom.
A történet másik főhőse Sheila Hocken, aki egy örökletes szürke hályog miatt szinte teljesen elveszti a látását, és már csak a sötétség és a fény közötti különbséget érzékeli. A lány igyekszik a többi érzékszervére hagyatkozva közlekedni, mert a fehér bot számára egyenlő azzal, hogy a társadalom rányomja a "szegény, szerencsétlen nem lát" bélyeget. Ám egy idő után, saját magának is be kell vallania, hogy segítségre van szüksége. Ám ezt nem egy fehér bot adja meg számára: hanem egy csokoládébarna labrador.

Kölyök Emma

És, abban a pillanatban, ahogy e két csodás teremtmény élete összekapcsolódik, a történesek is igazán beindulnak. Az összeszoktatással vegyes kiképzés, az első éles munka, az első alkalom, hogy Shelia nem fél kimozdulni a városba. És ez mind Emmának köszönhető, aki szeme helyett szeme lett.
Számomra nem csak egy nagyon mély mondanivalóval megírt történet, hanem igazán tanulságos is. Hiszen a tudat, hogy az a nő írta, aki a történetben a főszereplő, már megadja az embernek az alap libabőrt. Legalábbis nálam így volt. Jó volt olvasni egy olyan ember gondolatait, aki másképp gondolja és éli meg az életet, mint mi, látó emberek. Más az értékrendje, és olyan dolgokat is értékelni képes, amit mi természetesnek veszünk.
A másik csodás színvolt a történetben Emma. Tudni kell, hogy én egy időben eléggé érdeklődtem a segítőkutyák iránt, és épp ezért volt számomra, érdekes olvasni ezekről az értékes állatokról. Arról, ahogy Emma kinyitotta Sheila számára a világot, kalandot kalandra halmozott a lánnyal, és a felelősségteljes

Magyarországon elterjedt vakvezető hám

munkakutya mellett ott volt a bohókás, életvidám kutya is, aki nem bánta még azt se, ha egy cica használja ágynak a hátát.
Úgy gondolom, hogy ezek a csodálatos szeretetet bombák - de a segítőkutyák különösen - mindannyian angyalok. Ahogy olvastam a





könyvet, arra jutottam, hogy ők jól tudják, hogy örömet okoznak nekünk azzal, ha követik a parancsainkat, és mint tudjuk, a kutyák akkor a legboldogabbak, ha boldognak látják a gazdáikat. Ezeknek a csodálatos állatoknak csakis az a fontos, hogy nekünk örömet okozzanak.
Mindenképp az a véleményem, hogy elgondolkodtató és maradandó könyv lett. Akit érdekel a vakok élete, hogy hogyan oldanak meg esetleg olyan egyszerű dolgokat, mint a főzés, ajánlom a könyvet. Aki pedig szereti a kutyákat, esetleg kutyatulajdonos, azoknak szinte kötelező.