K. A. Tucker: Tíz apró lélegzet (Tíz apró lélegzet 1.)

„Szeretnélek megmosolyogtatni. Őszintén megmosolyogtatni. Mindig.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 352
Fülszöveg:

Négy évvel ezelőtt Kacey élete borzalmas fordulatot vett, mikor egy részeg sofőr miatt elvesztette szüleit, a barátját és a legjobb barátnőjét. A baleset emléke még mindig kísérti, még mindig hallja édesanyja utolsó lélegzetét, és nem akar mást, mint hátrahagyni a múltat. Kacey és tizenöt éves húga, Livie, két buszjeggyel felfegyverkezve maga mögött hagyja a michigani Grand Rapidsot, hogy mindent újrakezdjen Miamiban. Először alig tudnak megélni, de Kacey nem aggódik. Ő mindennel elbír – kivéve titokzatos szomszédjával az 1D lakásból. Trent Emersonnak ragyogó kék szeme van és mély gödrécskéi az arcán, mikor nevet. És hibátlanul egyensúlyozik a jó fiút a veszélyestől elválasztó, ellenállhatatlan vonalon. Tragikus múltja miatt Kacey eldöntötte, hogy senkit sem enged közel magához, de a kettejük közötti vonzalom tagadhatatlan, és Trent minden eszközt felhasznál, hogy bejusson a Kacey szívét védő falak mögé – akár még egy olyan titokról is hajlandó lerántani a leplet, ami mindkettejüket tönkreteheti.

Nem igazán emlékszem már, hogyan is került a könyv a kezembe, csak azt tudom, hogy már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor még csak megjelenés előtti időszakban voltunk.

Aztán elolvastam, és azóta K. A. Tucker egyike a kedvenc írónőimnek.

Hősnőnk Kacey, aki húgával együtt költözik, vagy inkább menekül Miami-ba, abban a reményben, hogy ott majd mindent képesek lesznek újrakezdeni. Vagy legalább is onnan folytatni, ahonnan a legkevésbé fájdalmas.
Azonban a múlt sötétsége elől lehetetlen elfutni, előbb-utóbb utol ér, és rákényszerít, hogy nézz szembe vele.  Onnantól pedig a te döntésed, hogy harcolsz, vagy megfutamodsz.

Igazából azóta, hogy ez a bejegyzést publikálásra került, én már háromszor olvastam. És nem, még mindig nem tudom, mi van benne, ami ennyire megfog.
Elvégre nehéz sorsú fiatalokkal már tele a pince meg a padlás, és mégis… az ember olvas róla. Én is olvasok róla. Többször is. Pedig nincs elég szörnyűség és fájdalom a való életben is?!
Ennek ellenére K. A. Tucker képes olyan stílusban írni, hogy egyszerűen nem tudom nem olvasni.
Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon is aktuális témát vesz alapul a könyvéhez: a továbblépést egy súlyos baleset után, az újrakezdést.
Érdekes volt arról olvasni, hogy mégis mi számít bűnnek, vagy mikor jön el az a pont, amikor nem csak a másik, de a saját érdekünkben is meg kell bocsájtani.
Sok gondolatot felvetett bennem olvasás közben is, amiket még mindig nem tudtam megválaszolni igazán. Lehet van, amire nincs jó válasz.

Pedig azért vannak hibái a könyvnek, amik miatt nem tudok neki maradéktalan imádatot szentelni: és ez főleg a hősnő szociális kapcsolata.
Lehetek én az ünneprontó, lehet jönni pálcát törni felettem, de egyszerűen nem hiszem el, hogyha valaki PTSD-ben szenved, és egyszerűen irtózik még a legkisebb emberi érintéstől is, az majd azon fog gondolkodni, milyen disznóságokat is lehetne csinálni. 

A mellékszereplőket is nagyon szerettem, főleg Livie-t, és Ciklont. Az előbbit talán főleg azért, mert velem egyidős volt, ám hozzám hasonlóan érettebb gondolkodású, felnőttesebb. (a fiúkról szóló véleményét még mindig nagyon osztom)
Ciklon pedig: nos ha az ember ránéz, nem lát mást, mint egy barbie-babát, a bomba alakja és amiatt, hogy igazán méretes keblei vannak. Ám ahogy Kacey közelebb engedi magához, mi is úgy ismerjük meg, és rá kell jönnünk, hogy korántsem egy üresfejű nőszemély, mint első látásra gondolnánk. Sőt..azon nehézségek ellenére, amit át kellett éljen, igazán erős, életrevaló nő. És nem mellesleg csodás anyuka is, aki mindent megadna azért, hogy a lánya boldog legyen.
Van még néhány jó pár mellékszereplő, a teddymaci típusú kidobótól, a  nekem kissé különc pszichológusig, nem elemzem őket most egyenként. Bennük mindenki találja meg maga a szerethető tulajdonságokat.

Veszteség, bűntudat, megbocsájtás. 
Ha kulcsszavakban kellene megfogalmaznom a regény lényegét, ezt mondanám. 
Elkezdtem, és kevesebb, mint egy nap alatt be is fejeztem, ez pedig sok mindent elmond.
A hibák miatt (amik sajnos újraolvasva elég szembetűnőek), kedvenc nem lesz, de továbbra is fontos helyet foglal el a szívemben és az olvasmányélményeim között is.
Amikor túl nehéznek érzed a helyzetet, amikor úgy érezd már semmi reményed sincs, csak vegyél tíz apró lélegzetet.
Ragadd meg, érezd és szeresd mindegyiket.
Aztán menj tovább és használd ki az élet minden csodálatos pillanatát.