Novellázzunk: Reggel
Messze van. Mégis kinyújtom érte a kezemet, meg akarom ölelni a sziluettjét, és addig tartani, amíg újból be nem bizonyítja, hogy minden rendben lesz. De már távolodik...a kezem hiába mozdul felé, nem éri el. Szólni akarok, hogy maradjon, legyen velem, de nem jön ki hang a torkomon. Aztán köddé válik, anélkül, hogy bármit mondott volna nekem...
Kipattan a szemem, és miután eltűnnek az álom fátylai, csak a szobám sötétsége ölel csak körbe. A kisfiam egyenletes szuszogása mellettem, az egyetlen hangforrás. Korán is van, hideg is van, mégis kivet magából az ágy. Felveszem a pongyolámra akasztott köntöst, és a papucsomba bújva halk léptekkel távozok a szobából, csendesen becsukva magam után az ajtót. A folyosón végigsétálva csupán a tárgyakra vetülő sötét árnyak miatt tudom, merre kell tartsak, hogy lejussak a földszintre.
Annak ellenére, hogy huszonöt éves dolgozó nő vagyok, a környezetem szerint nincs mind a négy kerekem, amiért bevállaltam, hogy felnevelem a fiamat..azok után meg főleg, hogy egyre inkább értek a csapások : először faképnél hagyott az apajelölt, majd nem sokkal később az édesanyámat is magához szólította a már mennyekben lévő édesapám. Egyedül maradtam, és mégsem, hiszen már növekedett bennem egy új élet, tele új reményekkel. Nem omolhattam össze, pedig sokkal egyszerűbb lett volna.
Inkább felvettem a kesztyűt, és végigcsináltam. Egyáltalán nem volt egyszerű, ezt soha nem is fogom állítani, azt viszont annál inkább, hogy megérte. Nagyon-nagyon megérte.
Ilyen gondolatokkal érkezem meg az alsó szintre, és kapcsolom fel a félhomályba borult konyhában a villanyt. Meleg sárgás fényárba vonom ugyan a helyiséget, de a szememet be kell csukjam néhány pillanatra, hogy megszokja a világosságot. Beindítom az apró kávéfőzőt, hogy valami koffeinadaghoz juthassak, aztán mikor elkészült az ital, bögrébe töltöm és kinyitom a teraszra nyíló ajtót. Csípős, kora tavaszi szél simítja hátra hajtincseimet, miközben kilépek és megtámaszkodok a korláton a reggeli italomat kortyolgatva. Kint még minden piszkosszürke, alszik a város, de tudom, hogy ez rövid időn belül változni fog. Már piroslik az ég alja.
Pár percnek kell csupán eltelnie, és a felkelő nap nyújtózkodó sugarai nem csak az ég alját, hanem a teljes égboltot elárasztják a vörös, a narancs-és a citromsárga különböző színei. Olyan, mintha a fellegek nem lennének többek egy üres festővászonnál, amire a nap könnyed ecsetvonásokkal viszi fel a meleg színek ezerféle árnyalatát. Gyönyörű látvány. Ahogy lehunyt szemmel a fény felé fordítom az arcomat, nem csak a bőrömet simogatja a meleg, hanem a lelkemet is: hiszen új reggel virradt, amit megéltem, itt vagyok. Ez is, mint az összes többi, különleges és vissza nem hozható nap lesz. Ugyan úgy fog tartogatni mesés pillanatot, gyönyörű emlékeket. Csak fel kell emeljem a fejemet, és fürödnöm kell abban a fényben, amit nekem szánt. Igen. Nem számít, mit gondol a világ, vagy hogy milyen akadályok kerülnek az utamba. Egyet tehetek: kiállok a fénybe, és élvezem a ragyogást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése